Sokakkal beszélgettem arról, hogy ki hogy várta, illetve hogy is élte meg az ünnepeket...kíváncsi voltam kinek mit jelent a karácsony, hogy készült rá, milyen várakozásai, és aztán végül milyen megélései voltak...
Mások történeteit hallgatva, és a saját érzéseimet figyelembe véve meg kellett, hogy állapítsam: nagyon furcsa volt ez a karácsony...
Néhány évvel ezelőtt még kiborultam a karácsony előtti könyöklős, egymást tipró, plázát járó frusztrált tömegeken, és nem hittem el, hogy erről szól a legtöbb embernek a karácsony... Az elmúlt években azonban visszatértem gyermekkorom kedves karácsonyvárós szokásához, amikor is saját készítésű ajándékok gyártásával, alkotásával hangolódtam az ünnepekre... Festettem, gyurmáztam, adventi koszorút készítettem (persze ezt még hetekkel korábban :):):))... közben gyertyafények közepette Jézusos filmeket néztem... karácsonyi dalokat hallgattam, sőt gyanítom, a szomszédok nagy örömére, még énekeltem is :):)... szóval igazi karácsony hangulatot varázsoltam magamnak :). Ebben az évben életemben először mézeskalácsot is sütöttem. Ráadásul nem is teketóriáztam, hisz mindjárt mézeskalácsházikókat készítettem öcsém kisfiainak és a kereszlányoméknak...Borzasztóan élveztem, olyannyira, hogy kis havas kertet, fenyőfát, hóembert is készítettem a házikó udvarába :)...
Úgy éreztem, hogy a szívem csodultig telt szeretettel, és nagyon vártam már az ünnepeket, hogy a családommal tölthessem!
Lévén, hogy az utóbbi hónapokban meglehetősen közel kerültem Jézus tanításaihoz, és spirituális szemléletmóddal is rengeteg dolog világossá vált számomra a keresztény tanításokból, így az ő születésnapját várva is különleges hangulatba kerültem.
Több szempontból is furcsa volt megélnem az ünnepeket! Egyrészt borzasztóan sajnáltam, hogy a családom, akiket szeretek, imádok, nem tudtak osztozni velem ezekben a szép érzésekben. Hogy vajon ez abból fakad-e, hogy az ő valóságukban, vagyis számukra nehezebben befogadható és kimutatható-e a szeretet, és úgy egyáltalán az érzések, vagy én nem tudtam olyan mértékben kifelé sugározni mindazt, ami bennem égett, ahogy szerettem volna, ez nyilván nézőpont kérdése, sőt vitatható. Mindenesetre úgy éltem meg, hogy sajnáltam, hogy nem tudtunk az örömökben igazán osztozni. Egy kicsit olyan volt számomra, különösen a Szent Este, hogy minden történés ellenére elhatároztam magamban, hogy én nem hagyom lehúzni az érzéseimet, és belül akkor is csodaszép érzésekkel a szívemben fogom megélni ezt az ünnepet. Ez sikerült is, méghozzá kissé skizofrén módon. Ugyanis egyrészt aktív részese voltam a családi összejövetelnek, másrészt azonban jól elvoltam a kis világomban. Persze ezzel együtt igyekeztem minél több szeretetet kiszivárogtatni magamból, és ez még apukámnál is cuki eredményekkel járt, bár eleinte szegény nem tudott mit kezdeni a szeretethullámaimtól vezérelt öleléseimben, de aztán jól "tűrte" :):):), sőt meg merem kockáztatni, hogy jól is esett neki :).
Kívül helyezkedni önmagamon nem egy újkeletű érzés számomra, mégis, ezek a karácsonyi élmények sok mindent felerősítettek bennem. Egészen döbbenetes volt azzal szembesülni, hogy abban a családban, amiben felnőttem, és amiről mindig úgy beszéltem, hogy hihetetlen érzelemgazdagsággal és óriási szeretettel ajándékoztak meg, most alig voltak kis szikrái ezeknek az érzéseknek. És nem azért, mert most más volt minden, egyáltalán... inkább az volt a döbbenet, hogy korábban is ilyen volt minden, csak talán én lettem érzékenyebb... Ugyanazok a családi játszmák zajlottak mind a szűk, mind a tágabb családban, mint amik hosszú évek óta mindig. Mégis, számomra most valahogy minden más volt... Mondhatni szomorkásan döbbenetes volt ezekkel szembesülni... Egészen egyszerűen az fogalmazódott meg bennem, hogy a családomnak nagyon nagy szüksége van arra, hogy a szeretet intenzíven, ennél sokkal intenzívebben jelen legyen az életükben, és hogy megtanuljuk mindannyian mit is jelent a szeretet valójában. Persze tudom, hogy ez társadalmi, világviszonylatban nézve is komoly problémája az emberiségnek, hisz mindenkinek óriási szüksége van a szeretetre. Mindennél fontosabb feladat a jövő érdekében, hogy nyíljanak az emberi szívek és hogy közelebb merjünk kerülni egymáshoz... Mégis kicsit sokkoló élmény a szeretteink körében megtapasztalni, hogy hiány van a legfontosabból! Ráadásul mindezt úgy, hogy alapvetően egy szeretetteljes, összetartó nagy családról van szó, akiket kimondhatatlanul szeretek :):)!...
A másik tanulság számomra az, hogy ahhoz, hogy az ember igazán megismerje önmagát, érdemes minél többet a családjával töltenie. Méghozzá úgy, hogy kicsit külső megfigyelőként vesz részt az eseményekben. Ezt tényleg csak egy kicsit skizofrén állapothoz tudnám hasonlítani, hisz egyrészt bele kell menni a párbeszédekbe, a zajló történésekbe, azonban mégis úgy, hogy kívülről is megfigyelője vagy az eseményeknek. Figyeld a játszmákat, figyeld a kommunikációs módokat, eszközöket... Ha megérted, hogy a szüleidben mi megy végbe, milyen módon juttatják érvényre gondolataikat, hogyan próbálnak egymásra hatni, vagy adott esetben hogy viselkednek az unokákkal, illetve a saját szüleikkel, egészen megdöbbentő konklúziókat tudsz levonni saját magaddal kapcsolatban. Megtudhatod, hogy ki is vagy Te valójában, és mitől vagy olyan, amilyen... Néha talán fájdalmas, de annál izgalmasabb...
Az önismeret ugyebár ott kezdődik, hogy szembe nézzek önmagammal. Használjuk hát ki a legeslegjobb tükröket, úgy, hogy belenézünk :)!
Csodákkal teli napokat kívánok! :)
Szeretettel:
Zsuzsi
Utolsó kommentek