Gondolatmorzsák by Koós Zsuzsi

Eszembe jutott, hogy annak idején, amikor elkezdtem a blogomat írni, akkor az volt a célom vele, hogy nyissak a világ felé. Hogy kinyissam a kis szelepet magamban, és kifelé tudjam áramoltatni mindazt, ami bennem van. Ez óriási élményekhez vezetett, mert elkezdődött valamiféle energiakiegyenlítődés. Bennem oldódott a túlfeszültség, a környezetemben pedig pozitív változásokat érzékeltem, és nem mellékesen visszacsatolásokat kaptam a bennem zajló folyamatokra.

Picit most bele-beleolvasgattam korábbi bejegyzéseimbe, és elhatároztam, hogy szépen apránként újra elolvasom őket. Biztos vagyok abban, hogy ma sok gondolatom új értelmet nyer, illetve megerősítéseket kapok általuk.

Ha jobban belegondolok, akkor voltaképpen közel másfél éve nem írtam érdemi cikket a blogomba, mióta "Megtaláltam az IGAZIT!!!...".
Az életfilozófiám abban gyökeredzik, hogy minden a változásokról szól, és minden folyamatosan változik. Még azok a dolgok is, amiket állandónak hiszünk. Éppen ezért az is egy teljesen természetes folyamat, ha az ember élete, szokásai, addigi életstílusa merőben megváltozik, amikor megjelenik egy társ az életében. Így történt ez velem is. Más dolgok kerültek előtérbe, máshová kerültek a súlypontok, egészen egyszerűen másként íródott a prioritási lista.

Az elmúlt másfél év önismereti szempontból is óriási fordulópontokat hozott számomra. Hihetetlenül izgalmas a gyakorlatba ültetni azokat a bölcsességeket, amik az elmúlt években megfogalmazódtak, világossá váltak az emberi kapcsolatok terén. Különös tekintettel a párkapcsolati dolgokra, a női-férfi energiákra, a kommunikáció tisztaságára és az adó-vevő készülékek működésére vonatkozóan.
Az elmúlt egy év során (köszönhetően a párkapcsolatomnak, a pszichodrámának, a Camino-nak, a spirituális mestereimnek és tanításoknak, na és persze a saját tudatosságomnak) rengeteg minden rázódott szét bennem apró darabokra, hogy aztán újra össze tudjam magam gyúrni. Ez a folyamat zajlik újra és újra és újra... Most épp úgy érzem magam, mint egy kis órás mester, aki kibelezi, szétszedi a percíz kis klasszikus óraszerkezetet, megbabrál bennük valamit, majd hihetetlen precizitással újra összerakja, hogy jobban működjön, mint valaha. Minél többet csinál ilyet, minél többet gyakorolja, annál precízebben tudja csinálni. Nos, én ezt a precizitást még gyakorlom. Újabb és újabb kihívásokkal küzdök, amelyekről néha úgy érzem maguk alá gyűrnek, hogy aztán hullámlovasként mégis felül kerekedjek rajtuk...

Huh... telnek-múlnak a hónapok, bennem meg egyre nő a "blogelvonási tünetek" okozta feszültség :)! Ismét abban a helyzetben vagyok, hogy kismillió dologról szeretnék írni, annyi témám van.

Kezdem most csak egy röpke bevezető gondolattal, ami a napokban körvonalazódik.

Nem foglalkozom politikával. Nem olvasok újságot, nem hallgatok híreket. Sokan azzal vádolnak, hogy homokba dugom a fejem, és nem veszek tudomást a körülöttem zajló "fontos" dolgokról. Én azonban másként élem ezt meg. Boldog vagyok! Egyre teljesebb az életem, egyre nagyobb a harmónia mind a lelkemben, mind pedig az engem körülvevő dolgokat szemlélve. Hiszem, hogy ennek kulcsa, hogy milyen minőségű energiákat engedek be az életemben, milyen érzéseknek adom át magam. Ha szép dolgokkal veszem körül magam, ha a szeretet kifejezésére és befogadására helyezem a hangsúlyt, akkor nem férnek meg az életemben a katasztrófa és gyilkossági hírekről szóló tudósítások... 

(Megjegyzés 2011.08.01-jén: Most ezeket a sorokat nem fejezem be, biztosan sor kerül majd rá máskor, másként. Mindenesetre valamiféle indító gondolatmenetként úgy döntöttem így közel két hónap elteltével, hogy publikálom, ha már egyszer megírtam.)

 

"Az igazi MIT is???" - vetődhet fel joggal a kérdés...
Erre én értetlenül és bohókásan forgatom a szemeimet, és válaszolok, hogy:
"Jaaaaajj, hát az IGAZIIIIIT!! A NAGY Ő-t!!!" - Legalábbis így érzem :):)!

Azt gondolom, hogy az ismerőseimet és a rendszeres blogolvasóimat cseppet sem lepem meg azzal a felkiáltásommal, hogy SZERELMES VAGYOK!!! :)
Hisz aki ismer, tudja, hogy ez az érzés nem ritka nálam! Én amolyan szerelmes típus vagyok, és ezt a "kritikát" (bár én bóknak vettem), már meglehetősen sokszor megkaptam!

Fura érzés most úgy írni az érzéseimről, a kapcsolatunkról, hogy tudom, Ő is olvasni fogja, ugyanakkor pedig a világ legtermészetesebb érzése, mert épp erre a nyitottságra, nyíltságra, érzelmeink őszinte felvállalására és tisztaságára épül a kapcsolatunk.

Cikáznak a fejemben a gondolatok, hogy mivel is kezdjem az élménybeszámolót, illetve hogy mire is fókuszáljak a bejegyzés erejéig.
Hosszú, hosszú mondatokon keresztül tudnék ömlengeni arról, hogy mennyire fantasztikusan érzem magam, és hogy milyen csodálatos érzésekben és élményekben van részem, és hogy mennyi-mennyi pillangó repdes a pocakomban, és hogy hány méterrel repkedek a Föld felett... de most azt hiszem mégsem erről akarok írni!

Sokkal inkább szeretnék arról írni, hogy milyen érzés megtalálni az igazit!
Nagyon régóta vágytam már erre az érzésre, de úgy, hogy valójában halvány sejtelmem sem volt, hogy milyen is lesz. Mende-mondákat már hallottam magáról az érzésről, sőt, a szele évekkel ezelőtt meg is csapott, de...!...hát kiderült, hogy "téves riasztás" volt :):).
Nem tudtam milyen lesz! Sok párkapcsolatomban ott volt a potenciál, hogy valami nagyon értékes dologra leltünk, azonban ezek többnyire kiaknázatlan lehetőségek maradtak.

Nem lehetett tudni, hogy vajon a küzdelmek a drágakő csiszoláshoz hasonló munkafolyamatot jelentik-e, és hogy valójában egy igazi kincset hozunk-e épp létre verejtékes izzadtságunkkal, vagy épp meddő köröket futunk-e, és görcsös ragaszkodásunkból vagyunk-e képtelenek kilépni, miközben a fejünkben ott zakatoltak folyamatosan a kérdések, kételyek:
"Vajon ő-e az igazi?" "Vajon ezt el kell-e fogadnom?" "Vajon ez változik majd benne?" "Vajon én megtudok-e úgy változni, hogy ezt vagy azt el tudjam fogadni?" "Vajon a magasság számít, vagy nem ezen kellene, hogy múljon a nagy szerelem?" "Na és a korkülönbség??? Az vajon számít??" Megannyi kérdés, és hát az idő hozta a válaszokat is...!

Sőt, ma már tudom, hogy maga a kérdés a válasz. Hisz ha egyáltalán felmerül, ha ott a kételkedés, a kétség, az már egy komoly jelzés.
Ma már tudom, hogy ha megtalálom az igazit, az egy kétségeket elsöprő bizonyosság érzésével együtt járó csodás élmény!!!

De hogy én hogy is jutottam el ehhez az érzéshez?? Meg mi ez a derült égből villámcsapás hirtelenség?? :)

Hetekkel ezelőtt megszületett egy döntés bennem, hogy lezárom a múltam. Félre teszem a kötődéseket, a ragaszkodásokat és megtanulok elengedni... "lesöpröm az asztalt", hogy az életemben lévő "potenciális" férfiakkal párkapcsolati szinten "leszámoljak" (a szó legszebb és legszeretetteljesebb értelmében persze :)!)

Tiszta lappal, tiszta szívvel, örömmel és felszabadultsággal nézve a reményteljes jövőbe vetette bele magát Zsuzsika a pasimentes létbe...
"Pasik, kíméljetek! Pihenésre, szünetre vágyom, és arra, hogy a belső harmóniám kis kristályait minél fényesebbre tudjam csiszolni!!!"

Igen ám, ez zseniális elgondolás volt, szép idea, de ékes példája az ész és a szív ellentmondásának. A szívem ugyanis nem erre vágyott!! A szívem a társam, a párom, a másik felem megtalálására vágyott!
(Úgy vélem egyébként, hogy épp ezzel az elengedéssel tettem magam késszé a csoda befogadására... )
Szóval a szívem hangja az eszemmel ellentétesen rezonált, és minthogy az érzéseinkből, a vágyainkból teremtünk....
Nos Velem is megtörtént a csoda! Úgy érzem, hogy tiszta belső vágyaimból, illetve tiszta belső vágyainkból megteremtettük egymást!! Mindketten egy csodálatos, álomszerű, mesébe illő, ám igaz és tiszta szerelemre vágytunk. Egy olyan párkapcsolatra, ami a feltétel nélküli szereteten, az őszinte kommunikáción alapszik...

Olyan érzés, mintha szíveink már régóta beszéltek volna egymáshoz, együtt rezegtek  volna, mintha ők jól ismernék egymást... :)

Kívánom ezt az érzést mindenki számára... Nem a szerelem érzését önmagában, hanem azt a csodát, amikor az ember megtalálja a másik felét! Én most ezt érzem... És bár az ismerkedés, a közös út felfedezése hoz hideget és meleget mindkettőnk számára, fantasztikus élmény ez mindennel együtt :)!
 

Folyt. köv...

Az életfilozófiám :) :

 
szólj hozzá: Pixar - Boundin'

Egészen elképedek a mai napig azon, hogy mennyire az ember orrába nyomódik sok tanítás...

Jönnek az apró jelzések, amiket észre sem veszünk... aztán van egy pont, amikor már egészen egyszerűen nem lehet nem észre venni!

Valami felüti a fejét egyszer. Oda se neki, rá se rántok.
Másodszor már megjelenik egy kis dézsavű érzés, és ESETLEG(??) felkapom a fejem.
Harmadszor pedig már egyenesen mintha bunkós bottal vágott volna fejbe valaki, úgy élem meg, azt a felismerést, hogy itt bizony valami kő keményen NEKEM szól. Valami, ami mellett egészen egyszerűen eddig elsiklottam.

Lévén, hogy érzéseken keresztül tanulom önmagam, és igyekszem kiismerni az elmém furfangos játszmáit, most is egy érzésről beszélek.
Ez pedig jelen esetben az elfojtás érzése.

Olyan érzésem van, mintha minden hétre rá tudnék húzni egy érzést, mint egy címkét: Néhány héttel ezelőtt az elengedés hete volt az életemben, aztán a következetesség hete (bár ezt nem kifejezetten hívom érzésnek), most pedig az elfojtások hete zajlik :)!
(Na jó, valójában ez sem egy újkeletű jelenség, csak mintha épp most csúcsosodna, vagy most tudatosodna valami. Mintha most kezdene derengeni, kristályosodni valami kusza kép a homályban, amikor is épp megkaptam bunkós botos ütést :D:D...).

Egyre inkább igyekszem egész tudatosan úgy élni az életem - korábbi nézőpontommal kicsit szembe helyezkedve - hogy én teremtem a valóságom, én vagyok felelős a velem történő dolgokért. (Úgy értem, ez azért már jó ideje magamévá tett eszmeiség, most azonban mindezt kicsit másként élem, másként ültetem a gyakorlatba. Egy kicsit más jelentéstartalommal bír ma már ez a felfogás számomra.)
Vagyis már nem úgy szemlélem a történéseket, hogy azért jönnek szembe velem különböző élethelyzetek, emberek, hogy ezt és ezt megtanuljam belőlük, illetve már nem úgy fogom fel a jó vagy rossz eseményeket, mint leckéket, amiket elém dobott a sors, hogy fejlődjek...

Ennél egy sokkal izgalmasabb perspektíva tárult fel, és ezzel együtt sokkal felelősségteljesebb is minden:

ÉN teremtek mindent az életembe, méghozzá azokkal az energiákkal, azokkal az érzésekkel, amiket kisugárzok magamból. Ha tele vagyok félelmmel, haraggal, dühvel, szomorúsággal és aggodalommal, akkor ehhez mérten teremtek körém egy valóságot. Ha emelkedek, ha az érzelmeim pozitív irányba változnak, és egy emelkedett "rezgésszinten" tudok sugározni magamból mindenfélét kifelé, akkor egy sokkal szebb valóságot alkotok magam és környezetem számára... Ez pedig csodás érzés!!!!

Igenám, csakhogy nem szabad elfelejteni két fontos dolgot, márpedig sajnos hajlamosak vagyunk:

Az egyik az, hogy a tudatalattinkból is különböző érzések, félelmek, aggodalmak, kétségek sugároznak, amiknek szintén teremtő erejük van. Messze nem elég tehát a gondolkodó agyunkkal, intellektusunkkal foglalkozni. Azt, hogy mit rejt a tudatalattink, hogy mi is zakatol bennünk, nos, azt kemény dió megfejteni. De számos technika, módszer létezik, amik a rendelkezésünkre állnak, hogy feltárjunk bizonyos rejtett kódokat, programokat, amelyek a bensőkben futnak észrevétlenül. Mindenekelőtt az érzéseink hihetetlenül fontos kulcsok ezekhez a titkos, féltve őrzött kapukhoz.

A másik pedig az, hogy minden pillanatban meg kellene tudnunk tartani azt az emelkedett állapotot, és a szép, szeretetteljes érzéseket a szívünkben, mert MINDEN PILLANATBAN TEREMTÜNK!!! Ha visszazuttyanunk, akkor is teremtünk. Sokszor észre sem vesszük, és máris morgolódunk, félünk, kárörvendünk, áskálódunk, értetlenkedünk, aggódunk, szenvedünk, szorongunk... Mégcsak az sem tűnik fel, hogy belesüppedtünk a negatív érzésekbe, nemhogy az tudatosodna, hogy ebben a lelki állapotban is masszívan teremtünk.... Erről szól mellesleg a vonzás törvénye... Amilyen frekvencián te rezegsz, sugárzol, és áramoltatsz magadból energiákat, olyan frekvencián vonzol magadhoz eseményeket, embereket, anyagi jólétet, bőséget, vagy bármit!
Tudhatod tehát, hogy ha vágysz valamire, de még nem azt éled, az azt jelenti, hogy valahol még hiba van az adó-vevő készülékedben, a kisugárzó rendszeredben. Valahol még blokkok vannak, árnyékok vetődnek odabent :)!

Ezzel máris nagyjából a témámhoz kanyarodtam, hisz ebből a szemléletből kiindulva igyekszem az elfojtással kapcsolatos megéléseimet megfejteni. 

Néhány hónappal ezelőtt megismerkedtem egy fiúval (na jó, valójában férfival, de néha sokkal szívesebben használom a fiúk-lányok kifejezéseket :)). A vele való kapcsolatomban több aspektusból is előjöttek az elfojtások. Mind az ő sajátjai, mind a kettőnk kapcsolatában megjelenő elfojtások, amikkel nemigen tudtam mit kezdeni, hisz ezeket belőle fakadó elfojtásokként éltem meg...
Aztán pár héttel később ismét felütötte a fejét egy - az életembe immár évek óta notóriusan visszatérő - meglehetősen abszurd szerelem, ami szintén igencsak az elfojtásokról szól. Ezúttal jórészt a sajátjaimról. Felismerem, elfogadom, tisztában vagyok azzal, hogy elfojtok, de egyelőre ezzel sem tudok mit kezdeni, mert most meghaladja a képességeimet :)! (Persze veszem az adást, hogy nocsak-nocsak... itt kaptam egy jó kis tükröt...:)!!)

(Kicsit mintha 'Elengedés kontra Elfojtás' játékot játszanánk egyébként.... bár ez nem annyira vicces :)!)

Néhány héttel ezelőtt pedig úgy döntöttem, hogy teljesen simára söpröm az "asztalt"... új lapokkal... tiszta vízzel a pohárban (stb... :)), és ha lehet, még nyíltabb lapokkal játszva magam mögött hagyok dolgokat.
Mondhatom felemelő érzés volt a sok alma osztogatás után ;)...(hihihi)

Erre pár nappal ezelőtt találkoztam egy fiúval, akiről egyelőre nem sok mindent tudok, de annyit kapizsgálok, hogy valamiféle kölcsönös szimpátia kialakult kettőnk között. Érzékelésem szerint mozognak valamiféle energiák közöttünk (de mint ahogy egy korábbi blogbejegyzésemben ezt hosszasan fejtegettem, ezek bármilyen energiák is lehetnek, ezt így nem feltétlen lehet egyből megállapítani, sőt, túlragozni sem kell).
A lényeg a lényeg, hogy a megismerésünk körülményei úgy hozták, hogy bár úgy tűnik mindketten vágyunk arra, hogy kicsit jobban megismerjük egymást, hisz valami üzenetet úgy érzem egészen nyilvánvalóan hordozunk egymás számára, ezt momentán mégsem tehetjük...

Na de nem is az az írásom fő mondanivalója, hogy 'jé, már megint egy elfojtásos jelenség...'
...Hanem sokkal inkább az, hogy ezzel a kis fejbe kólintással most elkezdett egy kis gépezet bennem zakatolni, hogy vajon mi is az idebent, amivel én ilyen eseményeket, ilyen történéseket teremtek az életembe... Miből is, milyen érzésből/érzésekből is fakad az a kisugárzás, amivel ilyen szituációkat vonzok be magamhoz? Melyek azok a kis rejtett dolgok, akár sérülések, tüskék a lelkemben, amiket ki kell piszkálnom ahhoz, hogy olyan valóságot teremtsek magamnak, amilyenre vágyom?? :))))

Vagyis ezzel a - akár tanmesének is felfogható - blogbejegyzéssel szerettem volna rávilágítani arra, hogy váltsunk perspektívát, és keressük másként az összefüggéseket életünk történései, okai és okozatai között! Nagyon fontos, hogy keressük meg önmagunkban azt, hogy milyen mágnesként funkcionálunk, mert egyáltalán nem mindegy, hogy mit teremtünk ebbe a világba. Annál is inkább, mert egymás életére is hatással vagyunk, így nem csupán önmagunk számára alkotunk, hanem az egész emberiség számára, sőt, az egész univerzum számára! Márpedig ez felelősség, bizony :):)!!!!
Éppen ezért elengedhetetlen a tiszta szív, az őszinteség és a szeretet! Csak így nem lesz teher a teremtőképességünk felelősségének súlya :)!

Higyjétek el, sok-sok meglepetésben lesz részünk, hisz ez egy borzasztóan izgalmas, kihívásokkal teli - és bár néha fáj szembe nézni az igazsággal és a mély, őszinte érzéseinkkel -, de alapvetően egy nagyon felszabadító, örömteli feladat!
Én személy szerint az elmúlt napokban azt élvezem hihetetlen mértékben, már már perverz módon, hogy egyre cizelláltabb, egyre apróbb, egyre észrevétlenebb, bújkáló, letagadott kis érzéseket sikerül felszínre hoznom magamban, mondhatni nyakon csípni, ezzel is tisztogatva, gyomlálgatva lelkem virágokkal és pillangókkal teli kertecskéjét :).

Érdemes tehát mindenkinek elgondolkodnia azon, hogy vajon milyen érzések lakoznak odabent, amivel megteremtettük önmagunk számára a jelen valóságunkat! Talán meglepő válaszok kerülnek napvilágra!

Csodákkal teli mosolygós napokat kívánok!

Ja, és zárszónak annyi:

Ne legyenek elfojtásaitok! Nem életigenlő jelenség :)!
Én sem szeretnék, de előbb megfejtem, hogy mitől alakult így :)!
(Ehhez azonban el kell jutnom oda, hogy az elfojtás mögött bújkáló érzéseket kell felszínre hoznom magamban...! Pffff...egy magánnyomozó ehhez képest... ;) :D:D:D)
 

Hirdetés:
(link)

Új salsa tanfolyam indul a XIII. ker-ben február 17-től csütörtökönként! Részletek: www.salsapicante.hu

Sokakkal beszélgettem arról, hogy ki hogy várta, illetve hogy is élte meg az ünnepeket...kíváncsi voltam kinek mit jelent a karácsony, hogy készült rá, milyen várakozásai, és aztán végül milyen megélései voltak...

Mások történeteit hallgatva, és a saját érzéseimet figyelembe véve meg kellett, hogy állapítsam: nagyon furcsa volt ez a karácsony...

Néhány évvel ezelőtt még kiborultam a karácsony előtti könyöklős, egymást tipró, plázát járó frusztrált tömegeken, és nem hittem el, hogy erről szól a legtöbb embernek a karácsony... Az elmúlt években azonban visszatértem gyermekkorom kedves karácsonyvárós szokásához, amikor is saját készítésű ajándékok gyártásával, alkotásával hangolódtam az ünnepekre... Festettem, gyurmáztam, adventi koszorút készítettem (persze ezt még hetekkel korábban :):):))... közben gyertyafények közepette Jézusos filmeket néztem... karácsonyi dalokat hallgattam, sőt gyanítom, a szomszédok nagy örömére, még énekeltem is :):)... szóval igazi karácsony hangulatot varázsoltam magamnak :). Ebben az évben életemben először mézeskalácsot is sütöttem. Ráadásul nem is teketóriáztam, hisz mindjárt mézeskalácsházikókat készítettem öcsém kisfiainak és a kereszlányoméknak...Borzasztóan élveztem, olyannyira, hogy kis havas kertet, fenyőfát, hóembert is készítettem a házikó udvarába :)...

Úgy éreztem, hogy a szívem csodultig telt szeretettel, és nagyon vártam már az ünnepeket, hogy a családommal tölthessem!

Lévén, hogy az utóbbi hónapokban meglehetősen közel kerültem Jézus tanításaihoz, és spirituális szemléletmóddal is rengeteg dolog világossá vált számomra a keresztény tanításokból, így az ő születésnapját várva is különleges hangulatba kerültem.

Több szempontból is furcsa volt megélnem az ünnepeket! Egyrészt borzasztóan sajnáltam, hogy a családom, akiket szeretek, imádok, nem tudtak osztozni velem ezekben a szép érzésekben. Hogy vajon ez abból fakad-e, hogy az ő valóságukban, vagyis számukra nehezebben befogadható és kimutatható-e a szeretet, és úgy egyáltalán az érzések, vagy én nem tudtam olyan mértékben kifelé sugározni mindazt, ami bennem égett, ahogy szerettem volna, ez nyilván nézőpont kérdése, sőt vitatható. Mindenesetre úgy éltem meg, hogy sajnáltam, hogy nem tudtunk az örömökben igazán osztozni. Egy kicsit olyan volt számomra, különösen a Szent Este, hogy minden történés ellenére elhatároztam magamban, hogy én nem hagyom lehúzni az érzéseimet, és belül akkor is csodaszép érzésekkel a szívemben fogom megélni ezt az ünnepet. Ez sikerült is, méghozzá kissé skizofrén módon. Ugyanis egyrészt aktív részese voltam a családi összejövetelnek, másrészt azonban jól elvoltam a kis világomban. Persze ezzel együtt igyekeztem minél több szeretetet kiszivárogtatni magamból, és ez még apukámnál is cuki eredményekkel járt, bár eleinte szegény nem tudott mit kezdeni a szeretethullámaimtól vezérelt öleléseimben, de aztán jól "tűrte" :):):), sőt meg merem kockáztatni, hogy jól is esett neki :).

Kívül helyezkedni önmagamon nem egy újkeletű érzés számomra, mégis, ezek a karácsonyi élmények sok mindent felerősítettek bennem. Egészen döbbenetes volt azzal szembesülni, hogy abban a családban, amiben felnőttem, és amiről mindig úgy beszéltem, hogy hihetetlen érzelemgazdagsággal és óriási szeretettel ajándékoztak meg, most alig voltak kis szikrái ezeknek az érzéseknek. És nem azért, mert most más volt minden, egyáltalán... inkább az volt a döbbenet, hogy korábban is ilyen volt minden, csak talán én lettem érzékenyebb... Ugyanazok a családi játszmák zajlottak mind a szűk, mind a tágabb családban, mint amik hosszú évek óta mindig. Mégis, számomra most valahogy minden más volt... Mondhatni szomorkásan döbbenetes volt ezekkel szembesülni... Egészen egyszerűen az fogalmazódott meg bennem, hogy a családomnak nagyon nagy szüksége van arra, hogy a szeretet intenzíven, ennél sokkal intenzívebben jelen legyen az életükben, és hogy megtanuljuk mindannyian mit is jelent a szeretet valójában. Persze tudom, hogy ez társadalmi, világviszonylatban nézve is komoly problémája az emberiségnek, hisz mindenkinek óriási szüksége van a szeretetre. Mindennél fontosabb feladat a jövő érdekében, hogy nyíljanak az emberi szívek és hogy közelebb merjünk kerülni egymáshoz... Mégis kicsit sokkoló élmény a szeretteink körében megtapasztalni, hogy hiány van a legfontosabból! Ráadásul mindezt úgy, hogy alapvetően egy szeretetteljes, összetartó nagy családról van szó, akiket kimondhatatlanul szeretek :):)!...

A másik tanulság számomra az, hogy ahhoz, hogy az ember igazán megismerje önmagát, érdemes minél többet a családjával töltenie. Méghozzá úgy, hogy kicsit külső megfigyelőként vesz részt az eseményekben. Ezt tényleg csak egy kicsit skizofrén állapothoz tudnám hasonlítani, hisz egyrészt bele kell menni a párbeszédekbe, a zajló történésekbe, azonban mégis úgy, hogy kívülről is megfigyelője vagy az eseményeknek. Figyeld a játszmákat, figyeld a kommunikációs módokat, eszközöket... Ha megérted, hogy a szüleidben mi megy végbe, milyen módon juttatják érvényre gondolataikat, hogyan próbálnak egymásra hatni, vagy adott esetben hogy viselkednek az unokákkal, illetve a saját szüleikkel, egészen megdöbbentő konklúziókat tudsz levonni saját magaddal kapcsolatban. Megtudhatod, hogy ki is vagy Te valójában, és mitől vagy olyan, amilyen... Néha talán fájdalmas, de annál izgalmasabb...

Az önismeret ugyebár ott kezdődik, hogy szembe nézzek önmagammal. Használjuk hát ki a legeslegjobb tükröket, úgy, hogy belenézünk :)!

Csodákkal teli napokat kívánok! :)

Szeretettel:

Zsuzsi

Bármennyire is imádom csűrni-csavarni a mondatokat, írásba foglalni gondolataim és érzéseim sokaságát, most mégis nehezemre szavakba önteni az elmúlt hetek, de különösen a vasárnap élményeit.

Zakál Zoli barátom szavait tudom leginkább idézni, ahogy a Budapest Sportaréna színpadán, a macskalányok bűvöletében a földön fekve torka szakadtából ordított: "MEGCSINÁÁÁÁLTUUUK!"

Szóval igen, megcsináltuk! :)

Sok ezer ember alkotta tomboló tömeg előtt a színapadon állva hihetetlen érzések tudnak kavarogni az emberben. :)
Nem először éltem ezt át, ugyanis már a 2008-as Jobb Velünk a Világ koncerten részesülhettünk ebben az  érzésben, de most valahogy annyi minden vegyült ebbe a koncertbe, hogy egészen más életérzés volt.

Az akkori, egyfajta elképesztő meghatódottságról szólt. Akkor újszerű volt az az élmény, hogy sérültekkel vagyunk körül véve. Eleinte nem tudtuk mire számítsunk, hogy kell velük foglalkozni, hogy egyáltalán hogy fogunk nekik táncot tanítani... Aztán ez szépen alakult,  és több mint fél éven keresztül gyakoroltunk, próbáltunk, szeretetteljesen küszködtünk... és aztán megcsináltuk...!

Erre az arénára viszont már egy összeszokott kis csapattal tudtunk - mondhatni profik módjára :) - együtt készülni. Már jól ismerjük és nagyon szeretjük egymást, így összecsiszolódott kis fogaskerekekként tudtuk, hogy mi a dolgunk, és egy nagy szeretetbuborékként léphettünk színpadra!

Számomra külön fokozta az élményt, hogy egészen az utolsó pillanatig el voltam foglalva a ruhák elkészítésével. Büszke voltam a sok csini macskalányra, akiknek a "jelmeze" saját tervezés volt, sőt, a topok kivitelezése is a két kezem munkája. Szerencsére a macskaszemek és a kesztyűk elkészítésében volt segítségem, hisz Enikő és anyukája besegítettek, ahol csak tudtak, illetve a csajok is beletették saját energiáikat a szemek felvarrásával :). Nekem mindig különleges élmény, ha saját készítésű ajándékok, ruhák kerülnek ki a kezeim alól.

Megelégedettséggel töltött el az is, hogy a kis Salsa Picante Jobb Velünk a Világ Integrált Tánccsoportunkban a csajok szoknyái is csinosan perdültek, amiket szintén magam varrtam. Borzasztóan izgultam, mert eléggé utolsó pillanatban készült el a 10 db szoknya, de szerencsére mindenkire passzolt, így igazi színfoltok voltak a színpadon a sárga fodros salsás lányok :).

Nagy lendületet ad számomra az is a jövőre nézve, hogy eddig a koreográfusi feladatokat előszeretettel hagytam Diára, aki nagyon ügyes, rutinos és megbízható ebben. Most viszont úgy hozta a sors, hogy aktivizálnom kellett magam, és nekem kellett vállalnom ebben az oroszlán részt. Nagyon-nagyon jó érzés, hogy a hat produkcióból, amelyekben szerepeltem, négy koreográifának az összeállításában aktív részem volt. (A csapat munka, egymás inspirálása, a kreativitás itt is fantasztikusan megmutatkozott, nagyon jól tudtunk együtt dolgozni mind Diával, mind Enikővel, mind Nórival és a többi lánnyal. Külön öröm volt, hogy a fiainknak is volt egy csomó konstruktív ötlete :).).

A Nemadomfel Tánckar lelkesedéséről, a szorgos és hihetetlen életvidám hangulatban zajló táncpróbákról, és arról a szeretettel és izgalommal teljes légkörről, ahogy készültünk a rendezvényre, megint csak szuperlatívuszokban tudok áradozni. Imádom a csajokat, és nagyon örülök, hogy együtt táncolunk! :):)

Sőt, az este egyik mulatságos élménye számomra az volt, hogy a NAF lányoknak köszönhetően újra élhettem tinédzser koromat, vagyis mindazt, ami tulajdonképpen kimaradt az életemből. Sosem voltam ugyanis sztárrajongó (sőt szégyen ide vagy oda, még a menő együtteseket sem ismerem). De ezen az estén borzasztóan élveztem, ahogy becserkésztük Kiss Tibit, a Quimby énekesét, és tiniszerelemmel imádtuk őt :)! Nagyon vicceses élmény volt :)!

Még most is elképedek azon, hisz stábtagokként betekintést nyerhettünk a szervezési folyamatokba, hogy mekkora munka előz meg egy ilyen rendezvényt. Hogy mennyire fontos, hogy mindenki tudja mi a dolga, miért felelős, és hogy egy jótékonysági rendezvényen mindezt önkéntes alapon teszi mindenki... Csodálatos erő lakozik egy olyan közösségben, akik közös célokért küzdve, vállt vetve szorgoskodnak, hogy jobbá tegyék a világot, és hogy közelebb hozzák egymáshoz az embereket...

Imádom az egész életérzést, és kívánom, hogy minél többen részesüljetek benne!!!! :)

...és most itt cseng Benedek Árpi, kedves down kóros barátunk kedvenc dala a fülemben, ahogy előszeretettel ezt énekli: "Szeressük egymást gyerekek... :)"!

Fogadjunk hát szót neki, és persze "soha nem adjuk fel" (link)! :):)

Szeretettel:

Zsuzsi
 

Fantasztikus érzés, hogy immár harmadik alkalommal, vagyis a kezdetektől aktív részesei  lehetünk egy ilyen nagyszabású rendezvénynek, mint
a Budapest Sportarénában NOVEMBER 21-én megrendezésre kerülő JOBB VELÜNK A VILÁG jótékonysági koncert.

Hogy miről is szól ez a kezdeményezés?

Sérült, fogyatékkal élő emberek kívánják megmutatni a világnak, hogy milyen óriási dolgokra képesek... Táncolnak, zenélnek, dalszöveget írnak, szeretnek, szeretnek és még jobban szeretnek...

Az elmúlt két és fél év során, amióta életünk részeivé váltak, egy új és csodálatos világ tárult fel számomra! Amikor a víziómról írtam korábban itt a blogomban arról, hogy milyennek látom a jövőt, tele csupa szeretetteljes emberrel, az nagymértékben köszönhető annak a szép világnak, amit a kis sérült barátaim mutattak meg nekem!
Őszintén szeretni és szeretve lenni a legszebb ajándék!

Éppen ezért teljes mellszélességgel támogatjuk a Jobb Velünk a Világ kezdeményezést, ami egy olyan társadalmi integrációt hivatott szolgálni, amely közelebb hozza az "egészséges" és sérült embereket egymáshoz.

Tapasztalom azt, hogy sok ember egészen egyszerűen nem tud mit kezdeni, sőt talán meg is ijed sérült emberek láttán. Látom, ahogy zavartan elkapják tekintetüket, amikor például  a metrón a srácokkal utazunk, vagy épp kézen fogva vonulunk az utcán. Lopva oda-oda pillognak, de jó érzés, hogy többnyire nem az elutasítás, hanem a zavar, és a tehetetlenség sugárzik belőlük... Azt gondolom, épp az ilyen zavarok áthidalására nagyon klassz bármilyen integrációs megmozdulás, ami szó szerint hidat képes építeni ember és ember közé.

Nem lep meg, mikor azt hallom vissza barátainktól, táncos társainktól, hogy először nem tudták mire számítsanak, amikor megismerkedtek, vagy táncolni kezdtek a fiatalokkal. Kicsit izgatottan tartottak az élménytől. Nagyon hamar azonban leomlottak a kezdeti falak, és magával ragadta őket is az a szeretetteljes áramlat, az az őszinte gyermeki izgalom, ami körbe lengi mind a táncpróbákat, mind pedig az egyéb közös programokat.

Életem egyik nagyon meghatározó élménye volt, amikor négy napot Erdélyben töltöttünk a Nemadomfel Együttessel. Csakis szuperlatívuszokban tudok beszélni mind a társaságról, mind az egész útról, mind pedig a Böjte Csaba atya árvaházaiban tett látogatásokról... Sírva nevettünk négy napon át :)!

A sérültek nyújtotta élményeken túl olyan  embereket ismerhettem meg szervezők személyében, akik lelkesedésükkel, kitartásukkal, mérhetetlen hitükkel és szeretetükkel valósítják meg álmaikat, és mutatnak példát mindannyiunk számára. Csodás emberek, és nagyon örülök, hogy együtt dolgozhatok velük!

Az elmúlt hetekben, napokban pedig már lázas készülődés folyik a november 21-i Jobb Velünk a Világ koncertre. Egészen elképesztő milyen munka áll egy ilyen rendezvény mögött, de főként az, ahogy lelkes kis hangyabolyként működik együtt az egész csapat.
 

Haladunk a koreográfiákkal, zajlanak a próbák. A Salsa Picante Jobb Velünk a Világ kis csipet-csapat tánckara két Quimby számra készül. Nagy örömmel tölt el, hogy tanítványaink lelkesen vállalkoztak arra, hogy erősítsék integrációs tánccsoportunkat. 

Új és óriási élmény továbbá az számomra, hogy belecsöppentem a Nemadomfel Tánckarba, így részese lehetek egy szuper kis csajszi bandának (a NAF-nak - egymás között :)). A lányokkal időt, energiát nem sajnálva készülünk... A próbák néha kipurcanásig tartanak, de a lelkesedés és a tagok közötti szeretet újra és újra megsokszorozza erőinket.

Konklúzió, és amiért ez az egész kikívánkozott belőlem, az az, hogy borzasztóan hálás vagyok azért, hogy ilyen élményekben lehet részem, ilyen emberek között!!! :)

Köszönöm!

A magam és a többiek nevében mondhatom, hogy várunk mindenkit nagy szeretettel a koncertre, hisz JOBB VELÜNK A VILÁG!!!!!! :):)
Jegyvásárlással kapcsolatos részletekért látogassátok meg a www.jobbvelunkavilag.hu -t.

Csodákkal teli szép napokat kívánok! :)

Zsuzsi

(Kattints a képre :):)!)

....mindenható Atyában,
Mennynek és Földnek Teremtőjében.

És Jézus Krisztusban,
az ő egyszülött Fiában, a mi Urunkban...

Eddig szerintem csodaszép ez az ima.
A folytatással sajnos már nem tudok azonosulni.
A "pokolra" alászállós, és hogy eljön "ítélni élőket és holtakat" számomra már borzasztóan ellentmondásos azzal, amit én gondolok Jézus küldetéséről és az isteni  szeretetteljes tervről.

Meglehetősen érdekes napokat élek. Kicsit úgy érzem magam, mint tavaly tavasszal, nyár elején, amikor is csináltam a dolgomat, tartottam az óráimat, éltük a kis közösségi életünket, zajlott intenzíven az önismereti folyamat bennem... aztán mint mikor a földet bámulja valaki, és egyszer csak hirtelen felkapja a fejét, úgy tekintettem én is körbe, és lettem arra  figyelmes, hogy csupa spirituális ember vesz körül. Jórészt egymástól függetlenül voltak jelen az életemben. Úgy tűnt, mintha egy amolyan csomópontként bevonzottam volna őket, csak én nem vettem róla tudomást. 
Aztán mint aki álomból ébredezik, kezdtem én is szépen apránként nyitni a spirituális dolgok felé.

Most pedig hetek óta dezsavu érzésem van. Most arra nézek körül, hogy mindenhonnan a keresztény, illetve vallási dolgok jönnek szembe velem, és vallásos emberek vesznek körül. Nincs olyan nap, hogy ne futnék bele egy-két bibliaidézetbe teljesen különböző forrásokból...

"Miért?" - Kérdeztem magamtól. - "Mit kell most észre vennem, illetve megértenem?"
"Mit jelent számomra Isten, és mit jelent számomra a katolikus vallás?"

Hónapokkal ezelőtt megismerkedtem egy fiúval, aki szerette volna nekem megmutatni az életét a valláson keresztül. Szeretett volna megismertetni velem egy utat, amiről úgy véli, hogy a boldogsághoz vezeti őt...
Hiszem azt, hogy számtalan út létezik Isten felé. Hiszem azt, hogy mindannyiunk célja, akár tudatában vagyunk vele, akár nem, az, hogy az ő végtelen szeretetében összeolvadjunk, hogy összekapcsolódjunk abban a forrásban, ami maga a szeretet.

Hiszem azt, hogy Isten gyermekeiként, akiket saját képmására alkotott, bennük is isteni képességek rejlenek, noha ennek csekély mértékben vagyunk tudatában a hétköznapokban, jelenlegi tudatszintünkön.
Tudományos kísérletek is alátámasztják, hogy agyunknak csupán 4-5%-át használjuk, akkor vajon mi mindenre vagyunk képesek???

Na de visszakanyarodva a vallási témához, ma már tudom, hogy mi a dolgom vele.
Vissza kell térnünk azokhoz az ősi tanításokhoz, az isteni rendhez, amit Jézus is próbált  átadni: próbálta az emberiséget visszavezetni a jó irányba ebből az önpusztító, egymást  és a bolygót tönkre tevő állapotból,  csak sajnos tanai kissé átértelmeződtek, elferdültek és az alapjai vesztek homályba. Ugyanezt próbálta, sőt próbálja Buddha, Krisna és még sok más megvilágosodott mester a világban hirdetni...
Meggyőződésem, hogy az összes vallásnak az alapja ugyanaz, mégpedig az, hogy Isten szeretett gyermekei vagyunk, akik magunk vagyunk A SZERETET!
Hogy éljünk és cselekedjünk szeretettel a szívünkben! Ha ez megvan, ha ezt képesek vagyunk felfogni, akkor hallgatva szívünk szavára csodaszép dolgok megvalósítására vagyunk hivatottak, és valóban szebb és jobb világ vár ránk!
A legszebb a dologban az, hogy ezt mindenki elkezdheti a maga szintjén, a maga kis valóságában... :)
 

Ebben kapom tehát a megerősítéseket mind spirituális, mind vallási oldalról, mind pedig szimplán emberi kapcsolatok tükrében.
És még mielőtt bárki azzal vádolna, hogy Jézus szerepében akarok tetszelegni (hihihi :):):), bár az egómnak ez nyilván borzasztóan tetszene :):)), "csupán" szeretetre, és a szívből élés szépségeire szeretném tanítani a körülöttem lévő embereket! :) Arra, hogy visszataláljanak önmagukhoz, és hogy azzá tudjanak válni, akik ők valójában. Magává a SZERETETTÉ :)!

Ennyi :)! És ez együtt sokkal jobban megy :)! Mindenki vegye ki a maga kis "almáját" a kosárkából, és tegyük rendbe ezt a világot :)!

Csodákkal teli szép napokat kívánok! :)

Szeretettel: Zsuzsi :)
 

Tizenkét éves koromban három fiú is csapta nekem a szelet...(khm, khm... dezsavű:)) Másként ugyan, de a magam módján mindhármat szerettem. Így visszatekintve már ennyi idősen elkezdődött az "ősdilemma" nálam. "Lehet-e az ember lánya egyszerre több férfiba szerelmes?" Emlékszem a nagy filozofálgatás gyerek fejjel valahogy így történt: "Ha én három fiúba vagyok egyszerre szerelmes, akkor az vajon olyan, mintha lenne egy almám, és azt három felé osztanám, vagy olyan, mintha mindháromnak adnék egy-egy egész almát?"

Nos igen :)! Ez a nagy kérdés :)! Hiszem azt, hogy az ember bevonza azokat a dolgokat az életébe, amiket meg kell fejtenie. Nekem mindenesetre sikerült. A dilemma ugyanis időről időre visszatér az életembe :). Sőt, ma már a választ is tudom... Igen, a jelenség létezik!!
Ami pedig az almákat illeti... Magamból kiindulva, abból az intenzív érzelem áradatból, ami sütni tud belőlem, abból, ahogy megélni vagyok képes az érzelmeimet, csakis egész almákról beszélhetünk...

És itt most a szerelemről beszélek, magáról az érzésről, nem pedig egy párkapcsolatról, ami már egy egész kosárnyit jelenthet az édes termésből.

Adok egy almát az egyik fiúnak. Egy egészet, egy zamatos, finom gyümölcsöt, hogy ízlelgesse, hogy megtapasztalja önmagát általa, hogy megfigyelje mit vált ki belőle, milyen hatással van rá. Adok egyet a másiknak is, kifejezve az iránta érzett érzéseimet is. Aztán majd eldöntik, hogy kinek kell, kell-e egyáltalán nekik az én egész kosár almám. Persze a magam szemszögéből én épp úgy döntési helyzetbe kerülök idővel, hisz végtére is én döntöm el, hogy kinek adom szívesebben.

Az elmúlt napokban sokat beszélgettünk a párhuzamosan bontakozó kapcsolatokról. Ha úgy tetszik, a tűzben tartott több vasról.
Úgy gondolom, az ismerkedési fázisban épp az a fontos, hogy az ember megtapasztalja önmagát. Figyelje az érzéseit, figyelje milyen személyiségként nyilvánul meg a másik ember mellett, az mit hoz ki belőle, hogy érzi magát a társaságában, milyen érzések generálódnak benne.
Az ismerkedési fázis még nem az elköteleződésekről, sem pedig a becsukott kapukról, és nem is a döntéskényszerekről szól. Ismerkedem valakivel, aki szimpatikus számomra. Szeretek vele lenni, de még nem tudom hová vezet ez a kapcsolat. Közben találkozom egy másik fiúval, aki szintén szép érzéseket vált ki belőlem, hát kiváncsi vagyok magamra az ő tükrében is.
A legfontosabb dolognak azt tartom, hogy tiszta szívvel és szándékkal viseltessek. Ne játszam meg magam, ne hitegessek senkit, ne mást mutassak, mint ami belül van... vagyis legyen mindig tiszta víz a pohárban. Őszintén és nyíltan (és itt most nem a nyakon öntős, rázúdítós őszinteségről beszélek, ezt fontos hangsúlyozni, hanem a tiszta szívről).

Előbb utóbb úgyis érzi az ember, eljön az a pont, amikor meg kell hoznia egy döntést. Utunk során folyamatosan útelágazásokhoz érünk, ahol el kell döntenünk merre tovább.
A döntéseinknek következményei vannak. Én személy szerint abban hiszek, hogy nincs olyan, hogy rossz döntés. Minden, ami történik velünk, a fejlődésünket szolgálja, és nem is tudhatod, hogy az adott döntésed épp hová vezet utadon. Éppen ezért agyalni sem érdemes túl sokat a dolgokon. Dilemmázgatni, teóriákat gyártani teljesen felesleges.
Sajnos hajlamosak vagyunk arra, hogy idő előtt döntéseket préseljünk ki önmagunkból, és a másikból, ahelyett, hogy élnénk és megtapasztalnánk magunkat egyes szituációkban. Ahelyett, hogy megélnénk a jelent, a pillanatokat és az érzéseket. Ez nem jó, hisz ekkor csak a fejünkben játszuk le a meccset, és egy illúzorikus világban hisszük azt, hogy megtapasztalásaink vannak. Ne akarjunk hamarabb dönteni, mint hogy itt lenne az ideje, de persze ne is késlekedjünk, ha ott a pillanat.

Sokkal fontosabbnak tartom, hogy megtanuljuk figyelni magunkat, a bennünk zajló folyamatokat, hogy megtanuljunk hallgatni a belső hangjainkra, a szívünk szavára, ugyanis az tart bennünket a kiteljesedéshez vezető ösvényen. Ezek a hangok egész tisztán jelezni fogják a döntés elérkezésének idejét.
Bármilyen döntést hozunk is, ha az szeretetből, méghozzá tiszta, önzetlen és feltétel nélküli szeretetből fakad, az mindenki számára a legjobb döntés lesz.

Nemrég én is eljutottam a magam kis útkereszteződéséhez. Eldönthettem, hogy várok, topogok egy darabig még egy helyben, ki tudja meddig, vagy kipróbálok egy igencsak kihívásokkal, de annál több szeretettel teli ösvényt. Én a haladást választottam, és kíváncsian tapasztalom meg önmagam az út során :)! Érzékelem a belső viaskodásaimat, észlelem, ahogy a kísértések fel-fel ütik a fejüket, és olvasztgatják érzékeimet és ellenállásomat, de figyelem magam, jelen vagyok, és élvezem az út pillangókkal, virágokkal és apró kis kavicsokkal tarkított szépségeit!

Szeretetteljes megfigyelést és szép napokat kívánok mindenkinek!

www.parkapcsolatharmonizalas.blog.hu

Jajj, de régen írtam már!

Bevallom őszintén, az elmúlt hetek, hónapok során kézzel írott privát kis naplóm meghitt hangulatának engedve bogozgattam lelki szálaimat.

Most úgy döntöttem itt az ideje, hogy ismét publikáljam érzéseimet, véleményeimet, gondolataimat, de leginkább életem eseményeinek fő pillérjeit.

Fő napirendi pont az életemben a SZERELEM! :)

Utolért és magával ragadott :)!

Na jó, ez így nem igaz :)! A szerelem eddig is jelen volt az életemben, méghozzá nem kis intenzitással. Olyan régen nem tapasztalt érzések éledtek bennem újjá az elmúlt fél év során, amikről már szinte meg is feledkeztem.
Szerelmes lettem, de nem nyert viszonzásra. Viszont az érzésekből, amiket megtapasztaltam általa, rengeteget tanultam.
Önértékelési dolgok helyre kerülése, önzetlen, tiszta, feltétel nélküli szeretet és az elengedés életérzésének megtapasztalása csak a legfőbb tanítások voltak. Azonban olyan mélységekbe sikerült magamba ásnom az érzéseimen keresztül, amiért rendkívül hálás vagyok.

Életemben jelen van a folyamatos figyelés. Figyelem magam, az érzéseimet, szinte minden pillanatban (na jó, ennyire még nem megy profin, de jól haladok :)). Figyelem mi zajlik bennem, mi vált ki belőlem jó érzéseket, és mi rosszakat.
Egy-egy szituációban legalább 4-5 érzést képesek vagyunk felszínre hozni, sőt nagyon fontos, hogy valóban fel is ismerjük őket.
Megesett például velem, hogy egy barátommal kapcsolatos dolgok fájdalmat okoztak. Észre vettem egyfajta tehetetlen érzést magamban, de tovább boncolgattam, hogy mi zajlik épp bennem. Nagy meglepetésemre egy csomó más érzés is felbukkant. Csalódott is voltam a tehetetlenség mellett. Sőt félelmet is éreztem, hogy elveszítem őt. (Ez már kapásból három érzés.) Aztán tovább kérdeztem magam: "Jó, jó, de mi van még bennem? Mit érzek még?" Aztán kiderült számomra, hogy haragot is éreztem, méghozzá az ismerősöm anyukájával kapcsolatban. Sőt magammal szemben is, mert egyfajta kudarcként éltem meg dolgokat... Úgyhogy szépen elvégeztem a kis megbocsájtós és elengedős gyakorlataimat ezekre az érzésekre, és hihetetlen megkönnyebbülés és felszabadultság érzése uralkodott el rajtam.

Fontos, hogy vegyük észre mindazt, ami bennünk van. Néha csak suhanásnyi időre üti fel a fejét egy-egy érzés, de ne hagyjuk figyelmen kívül. Fontos információt szolgáltatnak számunkra önmagunkkal kapcsolatban.

Lévén, hogy nagyon gyakran érnek bennünket különböző élmények, hatások, amik hol kellemesek, hol egyáltalán, ezért nagyon gyakran (sőt mindig) résen kell lennünk, ha úgy tetszik a jelenben kell lennünk, hogy érzéseinken keresztül kibogozzuk, sőt kitisztítsuk magunkat. Következetesen és ügyesen óriási eredményeket tudunk elérni.

Nekem működik, és ennek köszönhetően egyre csodásabb napokat élek meg.

Hála ennek a viszonzatlan szerelemnek, olyan érzések és múltbéli sérelmek törtek fel belőlem, amiket sikerült helyre tennem. Még koránt sem biztos, hogy maradéktalanul, de számos mérföldkövet sikeresen átugráltam.

El sem tudjuk talán képzelni, hogy a szüleinkhez fűződő viszonyunk milyen mértékben befolyásolja párkapcsolataink alakulását. Fiúk esetében az édesanyjukkal, lányoknál pedig az apukájukkal kapcsolatos érzések, megélések egészen kardinálisak tudnak lenni.
Számomra például döbbenetes élmény volt felfedezni, hogy az apukámhoz fűződő viszonyom egyrészt miből fakadt, hogy éltem meg, és milyen következményekkel jártak.
Hogy az iránta érzett szeretetem és szeretet éhségem miként tükröződött le párkapcsolataimban... Egészen elképesztő volt az a felismerés számomra, hogy egy csecsemő kori kis tudatalatti téves megélésből eredően miként küzdöttem én egész életemben apukám szeretetéért, noha a tudatos agyammal tudom, hogy imád, és mindig is imádott, és végtelenül szeretetteljes a viszonyunk. És hogy ez miként képződött le zseniális módon a párkapcsolataimban...
Bonyolult, de annál izgalmasabb és nagyon érdekes.

Mindenkinek érdemes ezeken elgondolkodnia, mert tényleg megdöbbentően tanulságos tud lenni, és talán megértjük mi miért jön szembe velünk az életben, és hogy min és hogyan tudunk változtatni.

Most pedig azt érzem, hogy helyre került nagyon sok minden bennem. Kipucoltam sok-sok dolgot magamból, és ahogy szentül hiszem, hogy a gyümölcsö beérnek, most valami ilyesmit élek meg a szerelem terén is.

Rátaláltam egy csodálatos férfira, aki mellet nőiességem teljében vagyok képes megélni önmagam...
Kapcsolatunk még bimbózó fázisban van, de szépen odafigyelve önmagunkra és egymásra, nagy-nagy szeretettel viseltetünk egymás iránt... (és persze most is fülig ér a szám :))

Azt pedig majd meglátjuk, hogy mit tartogat számunkra az élet :)!

Mindenesetre a szívemben és a lelkemben most pillangókkal teli tavasz van :)!
Szívből kívánom mindenkinek ezt az érzést! :)

Csodákkal teli szép napokat kívánok! :)

Csak viccelek! :)

Úgy élem meg az életem, hogy mindig megvannak az adott feladataim, az adott leckéim, amiket a sors elém dob, hogy épp meg kell tanulnom.
Néhány hónappal ezelőtt a nőiességem megélésével kapcsolatban kaptam leckéket jócskán. Jórészt úgy vélem tudatosságomnak tudható be az, hogy az egyes életszituációkban pontosan felismerem, hogy épp mit kell megtanulnom, mire szól a tréning, vagy akár a csekkolás, hogy valóban megtanultam-e, amit meg kellett.

Az elmúlt hetek nagy feladata az elengedés. Már tényleg úgy érzem lassan, hogy fű-fa-virágot, mindent az ég világon el kell engednem. Persze ezen nem kellene csodálkoznom, hisz Mestereim egy ideje már erre buzdítanak, de most fogom csak fel apránként, hogy ez mit is jelent. Engedjek el érzéseket, ragaszkodásokat, görcsöket...na és persze embereket is...

Mondanom sem kell, hogy ahogy nagy valószínűséggel mindenki másban is, bennem is felmerült a kérdés, hogy: Jó, de akkor mi marad? Milyen élet vár rám, ha mindent elengedek?
Élménybeszámolok hát arról, amit eddig megtapasztaltam, amiket megtanultam: folyt. köv....

A férfi-női energiák egy másik aspektusa is foglalkoztat már egy ideje. Annak, aki olvasta a "Mennyei próféciát" nem újdonság, hogy miként áramolnak közöttünk az energiák, hogyan adjuk-vesszük egymástól, illetve hogy hogyan tudunk külső forrásból töltekezni.

Nem kell messzire mennünk, hogy ezeket a saját életünkre levetítve is megértsük. Ha szeretetteljesen bánunk és beszélünk egymással, ha szeretetteljes és építő gondolatokat sugárzunk egymás felé, akkor mind magunkat, mind másokat töltünk energiákkal. Ha piszkáljuk egymást, ha rossz érzéseket keltünk másokban, azzal energiákat veszünk el a másik embertől. Ha alacsony a rezgésünk, rossz a kedélyállapotunk, depibe zuhantunk, akkor hajlamosak vagyunk még jól oda is döfni a másiknak, hogy neki se legyen jobb, noha lehet, hogy épp csupán tehetetlenségünkben nem tudunk másként megnyilvánulni. Az ilyenkor a másikban keltett rossz érzés ad egy pici gyógyírt a mi lelkünknek, vagyis így próbálunk energiához jutni (tény, hogy az esetek nagy hányadában ez öntudatlanul zajlik, de nem árt, ha tudatosítjuk magunkban, hogy EZ a folyamat bizony zajlik, ha szándékos, ha nem).
megjegyz.: Legnagyobb szomorúságomra (viccelek :)), rá kellett döbbennem, hogy bizony az én kis cinikus, szekálódó humorom is ugyanebből fakad. Be kellett látnom, hogy bármennyire viccesnek, sőt sokáig lételememnek tartottam ezt a fajta humorérzéket, ma már azon vagyok, hogy észrevegyem, hogy az, amin én felettébb jól szórakozom, nem biztos, hogy másikban is építő jellegű folyamatokat generál, még akkor sem, ha az illető tudja, hogy mindössze szeretetteljesen tréfálkozom... Sőt, tovább megyek: ma már igyekszem felkutatni, hogy nálam miben gyökerezik, milyen fel nem dolgozott lelki problémáimból fakadnak az ilyen szekkancs megnyilvánulások ... tudom, ez már egyfajta perverzió, de be kell vallanom, egészen izgalmas felfedezésekre jutok :)!

Azt látom magam körül, hogy nagyon sok pár- és emberi kapcsolat ezeken a huzavonákon alapszik, és ezeknek az energiajátszmáknak a hatására romlik meg:
Indul a szerelem óriási lendülettel, a szívek túlcsordulnak szeretettel. Ez pont az a csodaszép állapot, amire születtünk. Ebben az állapotban, ha úgy teszik, csatlakoztunk egy forráshoz, egy univerzális, kiapadhatatlan energiaforráshoz. Sőt azt is mondhatom, hogy ez az az állapot, amikor legközelebb vagyunk valódi önmagunkhoz, ahhoz a lényhez, akik önfeledten és teljes valónkban tulajdonképpen vagyunk.
Csakhogy hogy zajlik az életünk? Stresszesek vagyunk. Mindenféle külső ingerek érnek mindannyiunkat, amik akaratlanul is belopóznak a kis szerelmes életünkbe. Hurcoljuk magunkkal régi sérüléseinket, tüskéinket a lelkünkben...
Szépen lassan bekúszik a félelem is boldog és önfeledt világunkba, hisz elkezdünk félni attól, hogy elveszítjük a másikat, vagy hogy ez az állapot valamikor megváltozhat... Mindeközben nem vesszük észre, hogy félelmeinken keresztül a "sötét oldalt" engedjük be az életünkbe a fény helyett, ami aztán onnantól kezdve, amibe csak tud belekapaszkodik, és amit csak tud megkeserít.
Vagyis tulajdonképpen nem történik más, mint elvágjuk magunkat a szeretetet jelentő külső energiaforrástól. (Ezt most vizuálisan úgy látom magam előtt, mint egy filmjelenetet, amikor egy szobában félelemtől reszketve bereteszeled az ablakokat, ajtókat, és sötétségbe burkolózva elzárod magad a külvilágtól és a napfény áldásos hatásától.)
Ez egyben azt jelenti, hogy megkezdődik egyfajta harc az energiákért. Fogy a sajátunk, hát szerezni akarunk. Kitől, ha nem a társamtól, vagy embertársaimtól? Ha a szeretetet nem tudom megélni, akkor hogyan?
Bazírozok hát figyelemenergiákra: igyekszem úgy viselkedni, hogy a lehető legtöbb ember figyelmét magamra vonjam, akár teljesen idióta megnyilvánulásokkal...
Vagy akár hajthatok olyan energiákra, mely a másoknak okozott fájdalomból, haragból, dühből vagy bosszantásból származnak... Ismerős, igaz? Szereztek már Tőled is így energiákat? Érezted már azt, hogy ha valaki jól felbosszant, vagy fájdalmat okoz, akkor órákon, sőt napokon, heteken keresztül emészted magad, és ezen rágódsz? Ekörül forognak a gondolataid (a gondolati energiák csak úgy repkednek), miközben te egyre jobban belefáradsz, és közben azt látod, hogy a másik egyre jobb bőrben van? Nos táplálod. Ez történik.
Esetleg töltött már el Téged is kis elégtétel érzésével, ha másnak jól odamondtál valamit, ami rossz lehetett neki?? A tipikus "Na most jól megmondtam neki!", "Most aztán megkapta a magáét..." vagy a "Huh, ezzel most betaláltam nála..." szituk talán szintén ismerősek? Nos, erről beszélek: ezek mind-mind energiák oda-vissza áramoltatása - szerzés, vesztés egyaránt.
Nagyon gyakran azonban hajlamosak vagyunk sajnáltatni magunkat mártír vagy épp "világ szerencsétlene" köntösbe bújva. Ez is óriási energiákat tud jelenteni számunkra (különösen, ha felturbózzuk még egy kis önsajnálattal is :)))).
Folyik a küzdelem az energiákért, bántjuk egymást, nehezítjük saját és mások életét. Nem értjük miért nem vagyunk boldogok, hogy miért ilyen a másik, és hogy miért nem viselkedik XY az én elvárásaim szerint. Persze belevetjük magunkat a panaszáradatokba (megint csak figyelem- és sajnálatenergiák reményében - természetesen abszolút tudat alatt)... Egyre rosszabb a párkapcsolatunk, hisz egyre kevesebb energiát tudunk már egymástól elszipkázni, ezért egyre drasztikusabb módon igyekszünk hozzájutni. Veszekedések, hánytorgatások, bántások... mind-mind az energiákért való küzdelem miatt. Csupán azért, mert lelki gyötrelmeink, sérelmeink és félelmeink miatt nem vagyunk képesek a szeretet teljes megélésére, és arra, hogy ebből az ősforrásból táplálkozzunk, mely korlátlanul mindannyiunk rendelkezésére áll.
Egészen elképesztő, hogy mennyire nem vagyunk képesek belemerülni az igazán bensőnkből fakadó csodálatos élménybe!
Nem merjük kimutatni az érzéseinket, de ami talán még rosszabb, hogy befogadni sem tudjuk a szeretetet... Lekorlátozzuk érzéseinket és csatornáinkat, megfosztva magunkat olyan élményektől, amelyek létezésünk alapját jelentik.

Pedig a megoldás olyannyira triviális, hogy szinte már fájdalmas!

A szívünket kell megnyitni, tisztán, félelmek nélkül! Szeretni kell, és hagyni magunkat szeretni, méghozzá a feltétel nélküli szeretet gyönyörű érzésével! Higgyétek el, egy új világ tárul fel előttünk, és valljuk be: Nincs veszíteni valónk! Ne az érzéketlen, érzelmek nélküli világkép legyen az álom! Ne bántsuk egymást, hanem ébresztgessük a szívünket, és merjük szeretni egymást!

Kívánom, hogy mindenkinek legyen része megtapasztalni azt szívben túlcsorduló, örömkönnyeket fakasztó érzést, amiről beszélek, még ha egy olyan dologról van is szó, amit szavakkal ki sem tudok fejezni.
 

Szeretetteljes szép napokat kívánok! :)

Már írtam korábban az üzenetekről. Arról, hogy hiszek abban, hogy aki belép az életünkbe, az okkal jelenik meg. Azzal az emberrel üzenetünk van egymás számára. Sokszor nem tudjuk azonnal, hogy mi is ez, hogy mit is jelentünk mi egymás számára. Egyszerűen csak megjelenik bennünk egy érzés. Hívhatjuk ezt szimpátiának, vonzalomnak, vagy esetenként unszimpátiának, kellemetlen érzésnek.

Amikor férfi-női energiákról akarok írni, úgy érzem, mintha hirtelen minden irányból petárdák durrognának és azt sem tudom hová kapjam a fejem. Záporoznak a gondolatok a kobakomban, és azt sem tudom, honnan kezdjem. Mint mikor a varródobozomban a cérnák összekuszálódnak, ha letekerednek a gombolyagok... Milliónyi szálból áll egy csomó, és nem is tudom, hogy melyik szállal kezdjem a kibogozást...

Belekezdtem ebbe az üzenetesdibe, úgyhogy folytatom innen. Majd meglátjuk, mi kerekedik ki belőle. Ráadásul ez még egy decemberben elkezdett poszt volt, úgyhogy megpróbálom tényleg felgöngyölíteni a gondolatfonalat...

Az üzenetekkel kapcsolatban most csak arra szeretnék kitérni, hogy az energiák áramlanak körülöttünk minden pillanatban és minden emberi kapcsolatban. Kommunikálunk egymással verbális és non-verbális úton, fizikai és asztrál síkon egyaránt. Beszél a testünk, beszél a szánk, a szemünk, de épp úgy gondolatokat közöl a tudatalattink is egymással. Azt hiszem, a mai világban már senkinek nem kell bebizonyítani például a telepátia létezését...

Jeleket bocsájtunk ki egymás felé, akár csak a mobiltelefonok, a rádióadók, illetve a vezeték nélküli elektromos készülékek...
Csakhogy ezek a rezgések, hullámok, energia-csomagocskák, amiket egymás felé küldünk, millió- és milliófélék, amik egészen különböző minőségű információtartalommal bírnak..
 

Tapasztalataim szerint nagyon sok probléma az emberi kapcsolatokban abból fakad, hogy valahogy ezeket az energiákat jól összekutyuljuk. Nem vagyunk még képesek megfelelő érzékenységgel és érettséggel felismerni, illetve kezelni őket. Férfi-női vonatkozásban meg egyenesen "lealacsonyítjuk" a különböző minőségű energiákat szexuális energiákra, holott az esetek 90%-ában a köztünk lévő rezgések nem is ezt hivatottak szolgálni. Sokkal gyakoribb, hogy épp valami más üzenetet hordoznak mindkettőnk számára. Nem mondom, hogy könnyű érzékelni különbségeket, de ha nyitottak vagyunk, figyeljük magunkat és egymást, valamint ha tisztában vagyunk azzal, hogy micsoda széles skálán mozognak ezek az energiarezgések, akkor nem lépünk bele elhamarkodottan kaotikus élethelyzetekbe, téves dekódoláson alapuló szexuális viszonyokba, és nem veszélyeztetjük azzal önmagunkat, hogy talán sosem derül ki, milyen üzenetet is hordoztunk egymás számára az adott személlyel...

Ez volt az egyik gondolatmenetem hónapokkal ezelőtt a női-férfi energiákkal kapcsolatban, de folyt. köv.!

Amikor először egy kedves ismerősöm tűzön járást emlegetett nekem, sok egyéb ezoterikus  - számomra - zagyvasággal megspékelve, komolyan megijedtem tőle.

Azóta - hála sok mindenért neki, tanítóimnak és mestereimnek - mára már egy „sarkaiból” kifordult világ tárult fel előttem. Megtapasztaltam azt az érzést, ami ahhoz lehet fogható, mint amikor a nagy tudósok rádöbbentek, hogy korábban alkotott nézeteik dugába dőltek, hisz kiderült, hogy a Föld nem lapos, hanem gömbölyű…

Nos azóta a tűzön járás már számomra sem spiri maszlag és szektás rituálé, hanem nagyon is komoly lelki tisztító szertartás.
 

Tegnap immár másodszor vettem részt egy tradicionális egyiptomi hat kapus tűzön járáson. A parázsszőnyeg két oldalán elhelyezett hat pár fáklya kapukat szimbolizál. Az egyes kapukon keresztül különböző energiák áradnak az auránkba, melyek tisztítanak, lelki súlyokat oldanak fel bennünk. „Az első kapunál a félelmeinket kiváltó negatív energiák oldódnak, a másodiknál a bennünk felhalmozódott gyötrelmi energiáktól tisztulunk meg, a harmadik kapu a kishitűség, a negyedik a nagyravágyás, az ötödik a földhözkötöttség okait ürítik ki auránkból. Végül a hatodik kapu a bátorság erejével vértezi fel a lelket.”

Nemigen tudom szavakba foglalni az élményt. Első alkalommal nem tudtam mire számíthatok. Izgalommal és félelemmel teli érzéssel álltam elébe. Torkomban dobogott a szívem, és azon túl, hogy forró élmény lesz, nem tudtam mire számítsak. A forróságot illetően egyáltalán nem csalódtam :). Úgy éreztem minden kapunál megégtem, miközben relatív lassan haladva a szertartást vezető személy szemébe fúródott a tekintetem. Mint kiderült a hatból négy kapu számomra necces volt, azonban a lábaimon csupán egy pirinyó égési nyom maradt egy talpamba ragadt parázsdarab következményeként. Büszke voltam magamra, hogy végig mentem, és amiatt is, hogy alig égtem meg. (Hisz az égés mértéke összefüggésben van lelkünk és auránk állapotával.)
 

Nos a tegnapi szertartás egészen új megtapasztalásokat hozott. Egyrészt, mert a lelki ráhangólódás kicsit feszültebben telt, ugyanis korlátozva voltam időben. Ebből kifolyólag elsők közt tolongtam a még szinte lángoló parázsszőnyeg előtt, hogy mielőbb indulhassak a rövidesen kezdődő táncórámra. Másrészt pedig állítólag nagyon durva bolygóállások következtében hihetetlen erős energiák dolgoztak. Mondanom sem kell, hogy megégtem. Mindkét talpamon kb. fél tenyérnyi egybefüggő hólyag keletkezett. Úgy ugrottam bele a parázsszőnyeg végére helyezett hideg vizes lavórba, mint egy kis fürge nyúl :). Meglepetésemre egyetlen kapunál volt gondom, mégpedig a gyötrelem kapunál (ezt a mesterünk jelzi számunkra). Persze most fel van adva a lecke, hogy kibogozzam, ez mit is jelent számomra pontosan. (Ahogy hallottam, még a legrutinosabb rókák is igencsak megégtek, annyira erőteljes energiák voltak jelen...)

Soha nem tapasztalt fájdalmat éreztem... nem tudtam, hogy sírjak vagy nevessek. Remegett a lábam a fájdalomtól, könnybe lábadt szemmel, gyengécske mosollyal az arcomon a lavórban állva, mégis hihetetlen örömmel vegyített érzéssel a szívemben kaptam meg az áldást. Nem tudom még milyen érzés egy gyermeknek életet adni, de most ez villant be: fájdalom valamiért cserébe áldozat gyanánt, mintegy édes mazoizmus… Persze halvány gőzöm nem volt, hogy fogom a másfél órás bachata órámat megtartani fél óra múlva, de tudtam, hogy meg tudom csinálni. Sikerült is, méghozzá mosolyogva, magas sarkú cipőben. Azonban Dávid kivételével senkinek nem mertem elmondani hol jártam, és hogy milyen állapotban vagyok, mert totál hülyének néztek volna… :) (Nem mintha a csodabogár és a kissé hibbant csaj titulust nem nyertem volna még el kismilliószor, de nem akartam feltűnősködni, és hőssé nyilváníttatni magam :) - inkább így a blogomon keresztül - hihihi ;);)!) Az óra végére már éreztem, hogy duzzadnak a vízhólyagok és egyre jobban feszül a talpam, de óra végéig sikerült tényleg viszonylag jó közérzettel helyt állnom. Estére egyre rosszabb lett, mégis fantasztikusan éreztem magam.
 

Azt érezem, hogy van valami van ebben az egészben, valami mazoista perverzség, amit élvezek... az ember a határait feszegeti, aztán egészen meghitt kapcsolatba kerül az egyes testrészeivel, miközben gondosan ápolja őket... Alig bírsz lábra állni, és ettől átértékelődik minden az életedben...
A Camino, a félmaratonok és az 50 km-es teljesítmény túrák már gyerekkorom óta edzenek folyamatosan mind testileg, mind lelkileg, úgyhogy a fájdalomküszöböm úgy érzem meglehetősen magas.
Ez most mégis valahogy más. Tényleg csodásan érzem magam, és szeretetteljesen mondok hálát megviselt kis porcikáimnak és kérem a kis sejtecskéimet, hogy szépen regenerálódjanak. Jó érzéssel tölt el, hogy minden csepp, ami belőlem a talpamon keresztül távozik, az intenzív tisztulási folyamatom része.

És hogy milyen következtetést vontam le abból a lelkemet és az aurámat illetően, hogy most így megégtem? Nos felemelő érzés, hisz ez azt jelenti, hogy egy jó nagy adag felhalmozódott gyötrelmi energiától sikerült megszabadulnom, és hihetetlen megkönnyebbülést érzek. Boldog vagyok! :)

Ezt most valóban amolyan semmihez sem fogható érzésként élem meg. A mai napom abszolút ennek a hangulatnak szentelve önmagammal töltöttem. Olvastam, tanultam, írtam, meditáltam, és szimplán belsőleg örömujjongva élveztem ezt a szép napot!

Tisztulás és gyógyulás… testi-lelki szinten…

Boldogság, béke, hála és szeretet van a szívemben :)! Köszönöm az élményt mindazoknak, akik részesei a fejlődésemnek!

Mintha kezdene állandósulni egy kiegyensúlyozott harmónia a lelkemben. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy semmi nem tud kibillenteni, de jó érzés, hogy egyre több a "napsütéses" órák száma :). Illetve még annál is több! :) Gyakorlatilag nagyon ritkák a mélyebb pillanatok, és akkor is villámgyors technikával tudok a felszínre úszni.

A hétvégén elvégeztem egy jobb agyféltekés rajzkurzust, aminek a harmadik napján ez a rajz született a saját kezem által.

A sikerélményt főként annak tudom be, hogy egész hétvégén rajzolás közben figyeltem a bennem zajló lelki folyamatokat (ez is része volt a kurzusnak). Másfél napig megdöbbentő nyugalmat és békét éreztem magamban, és teljesen a jelenbe süppedve élveztem ki, és teljesítettem ügyesen a feladatokat. A második nap végén aztán kaptunk egy látszólag egyszerű munkát. Az első néhány ceruza húzásnál még fennhangon állítottam, hogy ez milyen jó kis technikafejlesztő gyakorlat, hogy mennyire klassz, blablabla...
Ami igaz is volt, csakhogy rövidesen arra lettem figyelmes, hogy kezdenek feszült érzések feltódulni bennem. Nemigen tudtam mire vélni, de figyeltem... Olyan volt, mintha a fejemből kilépve érzékeltem volna a történéseket, és néztem volna végig, ahogy egyre frusztráltabbá válok a grafitceruzákkal rajzolt színskálák firkálása közben. (4 féle keménységű fekete ceruzával kellett egyenként 10 színárnyalatot létrehozni kb. 3x2 cm-es hasábokba...)
A lényeg a lényeg, hogy mindenkit megleptem kiborulásommal, de leginkább a tanár arcát volt szórakoztató látni, ahogy szegény megijedt a reakciómon. A 3. ceruzával már óriási krix-kraxokat rajzoltam a skála helyére, enyhe agresszióval, abszolút a határvonalakat és a tónusokat figyelmen kívül hagyva. Szó szerint mintha kicsapta volna nálam valami a biztosítékot. Természetesen önmagam számára is borzasztóan nevetésgesek voltak ezek az eluralkodott érzések, annál is inkább, mert nagyon fura volt, és halvány gőzöm sincs, hogy történt-e velem hasonló korábban. Ezt nevezem igazi önismereti kurzusnak ;). (Na meg a salsa óráinkat ;)!)

Majd következett a tetőpont, amikor is a tónus skálánkat a gyakorlatba ültetve fehér papírra kellett lerajzolni különböző formákra, ívekre hajtott fehér papírlapot... Ezt az akkori idegállapotomban villámgyorsan letudtam...

Hazafelé menet elgondolkodtam a történteken, hisz a rajzunkon és a rajzoláson keresztül az életünk elevenedik meg... Na és persze elindultak a felismerések... Megértettem sok mindent magammal kapcsolatban...

Az nem volt újdonság számomra, hogy a monotonitás tűrőképességem a zéróhoz konvergál, de azzal furcsa volt szembesülni, hogy bizonyos részletekbe miért nem vagyok képes elmerülni, más részletekbe meg nagyon is... Figyeltem magam, és felfedeztem a párhuzamokat az életemmel... Megértettem hol vannak bolokkok bennem, és azt is, hogy hogy tudom ezeket megszüntetni (legalábbis jó részét).

A tanáromnak is meséltem az érzéseimről, aztán másnap kaptunk két nagy feladatot, amiket csakis úgy tudtam jól megoldani, ha igazán elmélyedek. Nos, úgy érzem sikerült. A csajszi haja igazán alámerülős élményt szolgáltatott, és nekem kifejezetten tetszik, amit alkottam...

Boldog vagyok, hogy ismét visszataláltam a rajzoláshoz. Néhány évvel ezelőtt is imádtam, és most újra átéltem.

Alkossunk, rajzoljunk, írjunk, varrjunk, mozogjunk, táncoljunk vagy éppen fussunk, ha úgy hozza kedvünk... Szép az élet, élvezzünk ki minden percét a jelen pillanatokban megmártózva... 

Fantáziavilág?

Néhány héttel ezelőtt viszonylag sokat varrtam. Varrás közben pedig előszeretettel nézek filmeket...

Megnéztem hát a Gyűrűk Ura trilógiát, a Z, a hangyát, az Avatart ismételten, a Grimm testvéreket... eszembe jutott ezek  kapcsán az Aranyiránytű... az óriási kedvencem pedig immár hetek óta az Avatár című rajzfilmsorozat, ami a kis kopasz nyílfejű szerzetes légidomár fiúról szól...
Fura érzés, de ezek a mesefilmek nekem mind ugyanarról szólnak mostanság. Számomra mind ugyanazokat az alap üzeneteket hordozzák magukban!

Mindegyik szól a szeretetről, a bajtársiasságról, a hitről, de legfőképpen a jelen megéléseim tükrében a bátorság üzenetét hordozzák.

Bátorságra van szükségünk, hogy szembe szálljunk félelmeinkkel, hogy leküzdjük az akadályokat! Vállt vetve társakkal, de ha kell egyedül is szálljunk szembe a sötét oldallal a jó, tiszta és nemes ügy érdekében...
"Ezek csak mesék!"- mondjuk rájuk... Mesék, melyek valakinek az élénk fantáziájából kipattant lények kalanddús élményeit és érzéseit tárják elénk...

De kérdezem én: ki tudja megmondani, hol van az a láthatatlan határmezsgye, mely elválasztja az álmot a valóságtól?

Vagy azt, hogy mi voltaképpen a valóság?

Hát nem valakinek, valakiknek a fantáziájából előpattant gondolatok megvalósulása? Ha jobban belegondolunk, nem is kell messzire menni: Vegyük csak a kézzel fogható technika vívmányokat, a tudományos felfedezéseket, a feltalálók megszámlálhatatlan számú gondolatokból kipattant megvalósulásait.

Egyre többen valljuk azt a nézetet, hogy a gondolatoknak teremtő ereje van...egyre többen tapasztaljuk hétköznapi életünkben épp úgy, mint néha egy-egy csoda számba vehető esemény kapcsán...

Az én fejemben valahogy most két illetve három irányból szemlélve is megközelíthető ez a fantázia világ:

1. Merjünk álmodni, mert új világot vagyunk képesek ezáltal teremteni! Új valóságokat tudunk alkotni, ha lehullik a hályog a szemünkről. Merjük elragadtatni magunkat, és utat engedni szívünk vágyainak! Hiszek abban, hogy határtalan lehetőségek tárházában élünk, amiben bármi manifesztálódhat. A lényeges az egész teremtési folyamatban, hogy valóban a legbenső énünk szóljon hozzánk, a szívünk rezgései irányítsanak, ne pedig az egónk, a félelmeink, a megfelelés kényszereink és a társadalmi konvenciók.

2. A fantáziavilág másik aspektusa pedig az, hogy a jelen valóság már most jóval tágabb, színesebb és gazdagabb, mint amit szabad szemmel látunk, vagy amit ép ésszel felfogunk... Vannak, akik ezekre sokkal fogékonyabbak, és érzékelnek olyan dolgokat, ha úgy tetszik "fantázialényeket", erőket, amik sokunk számára képzeletszülemények, pedig valóságosabbak, mint gondolnánk!

3. Eszembe jutott egy harmadik megközelítés, még pedig a szimbolika. Az elménk (mely hajlamos még azt is tagadni, amit saját két szemünkkel látunk, vagy egyéb érzékszerveinkkel érzékelünk) sok mindennel nem tud mit kezdeni, s csupán szimbolikus formában képes befogadni az információt. Ezen aztán rágódik egy darabig, formálgatja, ízlelgeti, s valami talán beépül a tudatalattiba, ami aztán később jó esetben aktiválódik.

Hol tehát a határ? Mit jelent a fantáziavilág? Mit üzennek számunkra a mesék? :)

Nyissuk tehát továbbra is azokat a kis kapukat, és éljük ezt a csodás életet, mégpedig a jelenben! :)

Már blogelvonási tünetek kezdenek jelentkezni rajtam... Az elmúlt hetekben számtalanszor ideültem, hogy kiírom magamból, ami kikívánkozik, de mindannyiszor annyi érzés, élmény és gondolat tódult a fejebe, hogy képtelenség lett volna szavakba önteni őket. Lassan azonban rendeződnek bennem, és hamarosan közzé is teszem :)...

Szeretnék a mesevilágról írni, továbbra is a férfi-női energiacserékről, na és persze az erdélyi út élményeiről, megtapasztalásairól...

Mostanában ritkábban írok! Valahogy így alakult. Ezzel szemben a lelki életem intenzívebb, mint valaha :)!

Ígértem, hogy írok a víziómról. Talán épp itt az ideje!

Sokféle hír terjeng arról, hogy milyen lesz a világ, hogy mi vár a Földre és az emberiségre. Sokan emlegetik a pólusváltást, sokan cáfolják az ilyen jellegű híreket. Sok helyen megfordulok, sok helyről informálódom... és azt tapasztalom, hogy sokan mondanak sokfélét!

Ez mindig is így volt, mindennel kapcsolatban. "Honnan tudja hát az ember, hogy kinek higgyen?" - hangzik el a kérdés.

Az én receptem az elmúlt néhány évtizedben az, hogy a begyűjtött információkat összegyúrom, és globálisan szemlélve mindent, kialakítom a saját kis világnézetem. Egyszerűen úgy működik, hogy a bensőm szelektál, értelmez, befogad, amit befogad, elutasít, amit elutasít, és aztán, mintha egy gép kiköpné a kész Koós Zsuzsi életről alkotott verzióját. (Most eszembe jutottak az általános iskola alsó tagozatos matek példái, amikor bedobtunk valamit a gépbe, majd a gép belsejében elvégződött a művelet, és utána kijött a végeredmény... Hát kb. így zajlik ez bennem is.)

Sosem voltam híve annak, hogy elvakultan kövessek bármilyen irányzatot is. Igaz, tudok borzasztóan lelkesedni, és beleadni magam dolgokba teljes vehemenciával, de úgy vélem egészséges határok között, méghozzá az értékeim által vezérelten. (Persze-persze, minden szubjektív :)!)

Miről is szól tehát a vízióm? Hogy látom én magamat, magunkat, ha behunyom a szemem?

Boldogságot látok, szeretetet, odafigyelést, elfogadást és megértést... Azt látom, hogy az emberek szeretik egymást. Ha elmennek egymás mellett, szeretetteljesen csillogó szemekkel üdvözlik egymást. (A múltkor láttam egy filmet /Caotica Ana/, amiben egy vidéki lány bekerült a nagyvárosi forgatagba. Az emberektől nyüzsgő utca megrészegítette, és vágyat érzett arra, hogy megérintse ezeket az az embereket, hogy impulzusokat kapjon. Alig észrevehetően kitette maga mellé a két kezét, és úgy sétált az utcán, hogy mintegy véletlenszerűen megérintse az emberek kezét... Nemrégiben én is kipróbáltam :)! Fantasztikus élmény volt! Azokra az emberekre, akikhez "véletlenszerűen" hozzáértem, valószínű nem volt különösebb hatással, számomra azonban megmagyarázhatatlan élmény volt :):)! Próbáljátok ki! Irtó klassz ilyen módon kontaktust teremteni vad idegen emberekkel :)! Izgalmas és nagyon informatív is egyben. Mintha megéreznéd egy pillanatra a másikat!)

Szóval olyan világban élünk lelki szemeim előtt, amelyben egyek vagyunk a környezetünkkel, a természettel...
Csodálatos szimbiózisban élünk a növényekkel, állatokkal, más élőlényekkel és egymással...
Hatással vagyunk egymásra, érezzük egymást! És mindennek az alappillére a SZERETET :)!

Kertesházakban élünk szeretett családtagjainkkal, ahol apró gyerektalpak rohangálnak vidáman és önfeledten...
Olyan kertek ölelnek bennünket körül, ahol saját édes biogyümölcseink és zöldségeink teremnek, hogy szomjunkat és éhségünket csillapítsák. A fák lobjai hűs árnyékot vetnek ránk a meleg nap sugarait enyhítve, és ha körülnézel a béke, a biztonság, és az "otthon vagyok" meleg érzése simogatja végig a szíved...
Segítünk egymásnak ahol tudunk... Csupa olyan dolgot művelünk, amit derüvel és jókedvvel teszünk, és ami az emberiség és a Földünk javát szolgálja.
Vigyázunk egymásra, óvjuk egymást mindannyian!
Egyszerűen boldogok vagyunk, hogy létezünk! :)

Eltűnik a feszültség, a frusztráció... nem bántjuk egymást többé, mert rájövünk, hogy nincs miért! Hisz tudjuk, hogy ha mást bántunk, önmagunkat is bántjuk! Mindannyian egyedi individumok vagyunk más és más tulajdonságokkal, és éppen ettől vagyunk szépek és tökéletesek. Elfogadjuk egymás másságát és tiszteljük egymást!

Ennyit ízelítőnek abból a képből, amit látok magam előtt... Úgy érzem olyan ez most, mint egy kifestő. Ezek még csak a fekete kontúrok a lapon, és hamarosan tovább színezem számotokra a képet :). Vagy akár színezhetjük együtt :)!
Nem gondolom, hogy ez egy idealista, irreális vágyálom, hisz csakis rajtunk múlik!
Ne feledjük, minden csakis rajtunk múlik!!!
A gondolatainkon, az érzéseinken, az egymáshoz való hozzáállásunkon...!
Csak és kizárólag!
Felejtsük már el, hogy a körülményeinket okoljuk! Azt hiszem ezt azért lassacskán már mindenki szépen belátja! :)

Szeretettel kívánok csodaszép napokat mindenkinek, és azt, hogy egyre többen legyünk képesek látni ezt a szép jövőt a fejünkben, hogy manifesztálódni tudjon!
Hisz képesek vagyunk közösen megteremteni!

És mindeközben, táncoljatok, éljetek, legyetek boldogok! :)

www.salsapicante.hu

Az előző cikkem folytatása.

Csodás érzésekeket élek meg. Minden nap hihetetlen élményekben van részem. Tudom, hogy ez sokak számára már a bekattant, elvakult és túlságosan idealista lét bizonyítéka lehet, de tényleg így van.

A témám továbbra is a szerelem. Méghozzá újabb perspektívából. Azt is mondhatom, hogy madár távlatból, és ezalatt nem a távolságot értem, hanem a magasságot.
(Bár most így leírva bevillant, hogy a madártávlat kifejezéssel akár szimbolizálhatnám épp a viszonzatlan szerelmet is, amit momentán megélek :).)

Ahogy már többször írtam is, tudom, hogy okkal történik minden az életünkben. Éppen ezért azt is pontosan tudom, hogy most mit kell megtanulnom. Nem is olyan régen a szerelmes érzéseimből azt kellett megtanulnom, hogy milyen is az önzetlen, birtoklási vágyak nélküli szerelem. Kemény küzdelem volt, nem volt egyszerű feladat, de úgy érzem mindkettőnknek, a fiúnak is és nekem is sikerült abszolválni :).
Aztán feladatul kaptam egy másik kapcsolatban az "elengedés" leckéjét. (Ez már sokkal nehezebb, és tulajdonképpen még mindig zajlik...)
Amit azonban most tanulok, az talán a legcsodásabb érzés: mégpedig a feltétel nélküli elfogadás és szeretet.

Észre vettem már, hogy beszélünk elméletekről, mindannyian tudjuk a tutit... Sokat olvasunk okosságokról, vagyis elvi szinten mindannyian dobálózunk ezekkel a kifejezésekkel. Mármint ilyenekkel, hogy ne legyenek elvárásaink, szeressünk feltétel nélkül, elfogadás, elengedés, szeretet, szeretet, szeretet... De aztán belekerülünk egy szituba, és mint aki soha egy hangot nem hallott volna ezekről a fogalmakról, éljük bután az életünket, és csodálkozunk, ha félre sikerülnek a dolgaink. Panaszkodunk a főnökünkre, szidjuk a rendszert, ki vagyunk bukva a párunkra, a szüleinkre vagy épp a gyerekünkre... és kérdezem én, akkor hová lettek a fenti gondolatok és érzések?
Félre értés ne essék, magamon ugyanúgy észre veszem ezeket a "tüneteket". Csakhogy amikor azon kapom magam, hogy szomorkodom, amiért a szeretett férfi rám sem bagózik, nem hív fel, akkor bizony rá kell jönnöm, hogy voltaképpen csakis azért szomorkodom, mert sajnálom magam, és mert ez semmi más, mint egy elvárás a másik felé. Mihelyst pedig erre ráeszmélek, meg tudom fordítani az érzéseimet, eldobom az elvárásaimat, és a szomorúságomat mintha szél fújta volna el. És nemhogy eszembe sem jut szemrehányni, ha felhív a kedves, de madarat lehet velem fogatni, és értékelem amit kapok, az adott pillanatot. Ez csak egy apró, de nagyon is kézzel fogható példa a mindennapokból.

Visszatérve a szerelem érzésére. Olyan csodás új dimenziók tárultak fel számomra az elmúlt napokban. A valóságban is megéltem azt, hogy a szerelem nemhogy nem egy verem, nem mélység, hanem magasság... igazi magasság. A felhők felett repkedve érzem magam, szárnyalok :)...
Tényleg sokszor voltam már szerelmes, és imádom az érzést. De ez most egy olyan megtapasztalás, amiben még soha nem volt részem. Mégpedig azért különleges, mert az érzéseimet nem befolyásolja az a tény, hogy viszonozzák-e az érzéseimet, vagy sem. Az érzés egyszerűen létezik, és én élvezem minden pillanatban. Nincs fájdalom, hisz nem sajnálom magam. Nincs fájdalom, hisz nem akarom birtokolni őt, így nincs hiányérzetem... Persze hiszek abban, hogy ez az érzés fokozható lenne, hisz ha két ember szereti egymást, akkor közösen képesek világrengető csodák létrehozására, de kívánom mindenkinek, hogy élje meg ezt az önzetlen és tiszta szerelem érzést is!

Ha szeretem a másikat, akkor azt szeretném, hogy boldog legyen. Ha ő azt érzi, hogy az ő útja másfelé vezeti őt, akkor én boldog vagyok, hogy az útján halad, a belső érzéseitől vezérelten, a céljai felé, és boldog vagyok, hogy részese lehettem az életének, és állomás az útján. Hozzá tettünk egymáshoz, és magunkban hordozzuk a másikat, talán örökké.

Ezek talán túlságosan földtől elrugaszkodott érzések, és megint megkapom majd a kritikákat, de ezt érzem, és a szívem túlcsordul a szeretettől. Legszívesebben magamhoz ölelném a világot! :)

Amit most tehetek, az annyi, hogy szívből szeretem. Elengedem őt is, az érzést is, és hiszek abban, hogy minden úgy alakul, hogy a javunkat és a fejlődésünket szolgálja ... hiszek a láthatatlan kézben, a teremtő erő gondoskodásában, és hiszem, hogy minden úgy lesz jó, ahogy lennie kell ...

Nemrég hallgattam egy előadást a szerelemről és a szexualitásról. Az egyik számomra fontos mondanivalója az volt, hogy a mai kor embere mennyire nem képes belemenni, és teljességgel megélni a szerelem érzését. Az egyik legszórakoztatóbb analógia az volt, hogy ugyebár azt mondják, hogy a "szerelem sötét verem", meg hogy "a szerelem vak"... A téma boncolgatásának alapja pedig az a tréfás konklúzió volt, hogy: "Na és ki akar vakon sötét verembe esni? Hát milyen butaság ez már?" És az a szörnyű, hogy valóban a 21. században rengetegen így élik meg, illetve hát épp hogy így NEM élik meg a világ legcsodálatosabb érzését. Félünk az érzelmektől, félünk a sebezhetőségtől, félünk megnyitni a szívünket... Ez borzasztó szerintem.
Belemegyünk felületes, csupán szexualitáson alapuló kapcsolatokba, és összekeverjük a birtoklási vágyat, a függőség érzését valamivel, aminek voltaképpen az ég világon semmi köze a szerelemhez, azon kívül, hogy szintén egy intenzív érzésről van szó.

...folyt. köv. csak nagyon álmos vagyok :)...

Sokszor elhangzik magukat bölcsnek tartott emberek szájából, hogy ne legyenek elvárásaink. Mondom ezt enyhén cinikus hangnemben, nem kevés öniróniával ;). Igen, a magam módján én is egy érett, bölcs léleknek tartom magam. Persze azzal együtt, hogy tudom, sok lecke és tanulás áll még előttem. Ha másért nem, azért, hogy a bennem meglévő ősi tudást, és ismereteket képes legyek a felszínre hozni, és aszerint élni.

Tanítványaim, barátaim, sőt anyukám is sokszor hallják tőlem az elvárásmentesítésről szóló eszmefuttatásaimat. Gyakran sikerül egy-egy életszituációban rávilágítanom arra, hogy minden sokkal egyszerűbb lenne, sokkal kevésbé fájdalmasan élhetnénk meg helyzeteket, ha nem lennének elvárásaink. Mi ugyanis a képlet? Elvárások --> nem teljesített elvárások --> csalódás. Ha megnézzük a folyamatot abból a szemszögből, hogy ki a szenvedő alany, akkor tisztán látszik, mennyire kártékony dologról van szó. Kinek van elvárása? Nekem. Vagyis honnan indul a folyamat? Tőlem. Végül ki lesz csalódott? Hát én. Van értelme? Nincs... Ez a végkövetkeztetés.
Ezt a képletet már nagyon régóta átlátom, és nagyon büszkén azt gondoltam magamról, hogy valóban élem is azt, amiről prédikálok. Hogy az a típusú emberke vagyok, aki örül annak, amit kap, élvezi, ha jó dolgok történnek vele, anélkül, hogy elvárásai lennének egy-egy szituval vagy bizonyos személyekkel kapcsolatban. Látom mivel küszködnek sokan a környezetemben, és hogy nagyon gyakran épp az elvárások keserítik meg az életüket, pedig apró dolgokat kellene csak más szemszögből nézni.

Az elmúlt hetekben azonban folyamatosan olyan leckéket kaptam az élettől, amik révén rá kellett döbbennem, hogy bizony ott vannak azok a fránya elvárások. Méghozzá nagyon kis alattomos módon.  Olyan kis apróságokban megbújva, amiket eddig amolyan "magától értetődő" dolgoknak vettem. Vagy legalábbis logikus valamiknek. Ezeket alaposan kivesézve azonban rá kellett jönnöm, hogy nincsenek "magától értetődő dolgok". Ilyen fogalom nem létezik. Lévén, hogy minden relatív, és minden szubjektív. Az ami nekem magától értetődő dolog lenne, az másnak messze nem biztos, hogy szintén az. Az, ami nekem például egy párkapcsolatban "alapvető" dolognak minősülne, vagy amolyan "természetes" dolognak, az sajnos nem az. Szembe kell nézni azzal, hogy ezek bizony elvárások, ha tetszik, ha nem.
Elvárások, mégpedig az enyémek. Vagyis kinek rossz? Hát NEKEM!!
Huhh...hát nehéz, nagyon nehéz!!!
Ezzel együtt azonban nagyon izgalmas munka ezeket az elvárásokat legyűrni, ledobálni, levetkőzni magunkról... Higgyétek el, érdedemes alámerülni :)...

Nemrégiben megismerkedtem néhány nagyon praktikus, és felettébb hatékony léleksúlyoldó technikával, amelyek főleg egó- és elvárásmentesítő gyakorlatokat jelentenek. Félelemetes, hogy mi minden lapul azokban a bugyrokban...
Olyan megélt érzések törtek fel bennem, kerültek napvilágra, amelyek létezéséről sejtelmem sem volt. Olyan dolgok gátoltak, blokkoltak sok mindenben, amelyek felismerése gyakran könnyekig megrázott. Érzések, amelyek téves megéléseken alapultak gyerekkoromtól hurcolva magamban. Bélyegként belém égetve dolgokat, amelyek kihatással vannak jelen megéléseimre, párkapcsolataim alakulására, stb... Egészen megdöbbentő élmény ezeket feltárni, és hihetetlen megkönnyebbülés ezeket feloldani magamban...
Ha valakit érdekel, szívesen mesélek róluk, és tiszta szívből ajánlom mindenkinek! :)

Zajlik tehát kő keményen a tavaszi lelki nagytakarítás, és alig várom, hogy azok a kis pillangók a pocakomban zavartalanul, lelki súlyoktól mentesen, életvidáman szálldossanak :), hogy egy arra érdemes pillangó szelidítő mamutvadász férfiember örömét lelje bennük :).

Csodás tavaszi napokat kívánok! :)

Ma ezt a filmet néztük meg:

Felkészítettek ugyan, hogy zsepit készítsünk a mozizáshoz, és mi szófogadóan magunkhoz is vettünk egy félig teli zacskó százas zsebkendőt, de azt gondoltuk: 'Ugyan már...!'
(Pedig ismerhetnénk magunkat, hogy mindenen képesek vagyunk picsogni, akár öröm, akár bánat ér...:)).

Nos szükségünk volt rá.

Fantasztikus film, mindenkinek bátran ajánlom, és egyéb kommentekkel nem is illetem most, hisz önmagáért beszél...:)!

Boldog napokat kívánok! :)

Mit jelent nekem Anglia... folytatása... 

Egy kedves barátommal már többször beszélgettünk arról, hogy milyen érzés külföldön élő külföldiekkel, akár magyarokkal találkozni. Ő úgy fogalmazott, hogy olyan, mintha kicsit mindenki átutazó lenne odakint. Egészen pontosan értettem, sőt éreztem mit is ért ez alatt, hisz én is megéltem már ezt az állapotot...
Az is szóba került, hogy én itthon megtaláltam önmagam, felépítettem egy kis világot magamnak, azonban ha kiköltöznék külföldre, akkor lehet, hogy elhervadnék, mint egy kis virág, akit kitépnek a földből...

Azt hiszem mondanom sem kell, hogy ez mélyen gondolkodóba ejtett :)...
Ezen a gondolatmeneten felbuzdulva mentünk ki nyáron Spanyolroszágba, hogy bebizonyítsuk magunknak és másoknak is, hogy nem vagyunk elhervadó virágszálak, mert a gyökereink mélyen belülről fakadnak, és életképesek a világ bármely táján.
Ez ugyanis a kulcs! Nem máshol keresni, nem mástól várni, hanem önmagunkban megtalálni valódi lényünket és vágyainkat...
Azt hiszem igazán kiálltuk a próbát, mert Spanyolországban épp úgy otthon éreztük magunkat, mint itthon, és azt éreztük, hogy simán meg tudnánk valósítani önmagunkat odakint is...

Nos Anglia. Ez a 12 nap megmozgatott bennem néhány rég eltemetett érzést.
Érdekes megtapasztalás volt. Az otthon érzés édes érzése keveredett egyfajta bizonytalansággal, és a felvillanó lehetőségek tárházának részegítő élményével...
Egyik felem azt mondta, hogy ott kellene szerencsét próbálnom, és egy újabb világot felépíteni, anyagi biztonságot teremteni. A másik felem azonban aktívan és hangosan kiabált bennem, hogy nem, nem, neked Magyarországon a helyed, és ott vagy boldog... Éreztem a két felem viaskodását, de tudtam, hogy majd fogom tudni, fogom érezni, hogy mit is kell tennem. Fogom érezni, hogy kell döntenem, amikor itt lesz az ideje...
Mindenesetre megleptek ezek a feltörő érzések...
Családom lenne kint, szeretnek, barátaim vannak... ott is...

DE!!!...Tegnap landolt a gépem Ferihegyen... Csodás érzés fogott el, mikor földet értünk. Mellettem egy angol párocska várta izgatottan, hogy életükben először Budapestre érjenek, ráadásul szülinapi meglepetésútként... Büszkeséggel fogott el, hogy szép helyekről tudtam nekik mesélni, és nyelvünk szépségét fitogtathattam... :) (Persze kis huncut vigyor csücsült a szám szélén, ahogy beletört a nyelvük a "viszont látásra" és "egészségedre" szavakba :)...)
Majd alig hogy kiléptem a repülőtérről, három "Isten hozott..." sms fogadott, és óriási melegség öntöte el a szívem...

Elfogott a fantasztikus 'itthon vagyok' érzés, és nem volt kétség többé, hogy hol a helyem. Imádtam az esti órám, önfeledt voltam, és hálás a tanítványaim szeretetéért és figyelméért... Este pedig - lévén hogy kedd este a kihagyhatatlan Szilvuplé ideje számomra - jól kitáncoltam magam, és tudtam, hogy bár a gyökerek bennem vannak, így életképes és termékeny vagyok bármilyen talajban, bármilyen országban, mégis itthon az én otthonom.
Bármennyire beszélek is folyékonyan angolul, az anyanyelv az anyanyelv... az anyakultúra az anyakultúra...
Ebbe születtünk, ebbe szocializálódtunk, és bár érdekes más nemzetiségű emberekkel ismerkedni, más kultúrákkal megismerkedni, melyek egészen különleges módon tágítják világnézetünket, ha szeretjük egymást, akkor együtt nekünk a legjobb, mégpedig itthon... :)

Nos ezek hirtelen a legfőbb érzések, amik kikívánkoztak belőlem.

Mosolygós csodás napokat kívánok! :)

Újra itthon vagyok! :)

Picit ugyan az agyamra megy, hogy kevesebb, mint két hét alatt annyira visszaszoktam az angol billentyűzetre, hogy még mindig ékezetek nélkül írkálok, és összekeverem a 'z' és az 'y' helyét a klaviatúrán... grrrrrrrrr :)!!!
Azt hiszem egy kis blog írás jót tesz gyakorlásként :)...

A változatosság kedvéért most is érzelem túltengésem van, amik csak úgy buggyannának ki belőlem :).
Az angliai utam rendkívül kalandos volt, és sok tekintetben minden másként alakult, mint ahogy számítottam rá. Bizonyos szempontból csalódott is voltam, sok tekintetben azonban csodás élmények értek.

13 évvel ezelőtt jöttem haza.
Érettségi után, frissen és lelkesen, egy agykontroll tanfolyammal a hátam mögött felvértezve vágtam neki a nagyvilágnak, a cementportól szó szerint szürke és unalmas kis Lábatlanról... Egy életre meghatározó élményeket szereztem az Angliában töltött két év alatt, és olyan emberekkel hozott össze a sors, akik valóban második otthonommá tették mind az angol vidéket, mind pedig a saját kis családi környezetüket.
Imádtuk egymást, és igazi családtaggá váltam. A kiscsajok nővére és a szülők hugicája lettem :)...

Ez a kapcsolat a mai napig megmaradt.
Olyannyira, hogy minden fontos eseményen ott vagyunk egymás életében, legyen az hatalmas családi parti 40-50. szülinap alkalmából, vagy akár az esküvőm, ahol a lányok koszorúslányok voltak... Sajnos már temetésre is kellett mennem, mikor a kisebbik 'húgom' 18 évesen autóbalesetben meghalt... :(.
Néha ők jönnek meglátogatni engem...és nem ritkán Budapestre szóló repülőjegyet ajándékoznak egymásnak szülinapra vagy karácsonyra... :)
Most azonban ismét vidám eseményben volt közösen részünk, ugyanis Stephanie (a nagyobbik lány) férjhez ment egy nagyon kedves ír fiúhoz...
Szóval odakint is van egy családom :)...

Annak idején nem akartam hazajönni. Szerettem volna kint maradni, mert imádtam Angliát... Persze ott lettem 'láncteás', imádtam az angol cinikus száraz humort (amivel aztán haza térve sikerült mindenkit megbántanom a környezetemben, és erre néha még ma is van precedens :(... :D:D), és egyáltalán imádtam azt az életet, ami még nagyon más volt itthon Magyarországon alig néhány évvel a rendszerváltás után... 18-19 éves fejjel kimentem, és kitágult előttem a világ... Fantasztikus érzés volt... Szabad voltam és önfeledt... Olyan dolgokba vetettem bele magam intenzíven, amiket mindig is szerettem. Rajzoltam, fazekas tanfolyamra jártam, és többféle angol kurzusra jártam buzgó mócsingként... (Olyannyira elememben voltam, hogy újra, épp úgy mint általános iskolás koromban, az osztályelsőségért versengtem rendkívül szórakoztató módon egy fiúval :).)
Igazán életem legszebb időszakainak egyikeként könyveltem el azt a két kint töltött évet.

Amikor hazajöttem - mert tovább akartam tanulni, és ez ott kint számomra megfizethetetlen lett volna, férjhez menni pedig, bár szerelmes voltam, mint az atom, még nem akartam - sokáig nem találtam a helyem.
Éveken keresztül újra és újra elfogott a vágy, hogy ki kell mennem külföldre, mert itthon nem jó... Valahogy nincsenek meg azok az életérzések, amik a boldogságomhoz kellenek... valami nem jó...

Ma már pontosan tudom mi volt ez az érzés, hisz évek óta azt érzem, hogy csodásan érzem magam itthon.
A képlet pedig sokkal egyszerűbb, mint azon agyalni, hogy hová is meneküljünk önmagunk elől:
Azért érzem magam csodásan, mert az utamat járom, mert önmagam vagyok. Ugyanazt érzem itthon, mint amit kint éreztem, mikor magamra találtam. Csakhogy ma már azt is tudom, hogy ez nem a külfölddel van összeköttetésben, nem az a lényeg, hogy a világ mely pontján élsz, hanem azzal, hogy önmagadra találsz-e vagy sem, megmered-e élni magad, vagy sem...

Folyt. köv....