Huhh... ismét alámerültem a dolgokban... :)

A hétvégén megint jó kis filmeket néztem. Amiről most írni szeretnék, az a Csillagpor című mesefilm (Stardust), illetve annak is az inspiratív hatásairól. A sztoriban szerepel egy hulló csillag, aki földet érve egy csodaszép szőke lánnyá változik. Egy csillag, aki évszázadok, évezredek óta nézi, tanulmányozza a földet, a földi életet, és vágyik arra, hogy egyszer majd megtapasztalja a szerelem érzését, ami onnan fentről nézve is csodás dolognak tűnik...

Földet érve azonban csalódott. Viszontagságos kalandjai következtében egy fényevesztett "csillag" lett belőle. Nem ragyog, nem tündököl többé, mígnem a szívében szerelem csírái kezdenek bontakozni.

A környezete néha ugyan látja fel-felvillanni a fényét, de csak halványan pislákol, így nem tulajdonítanak neki különösebb jelentőséget.

... Kaland kaland hátán... majd a lány felvállalja az érzéseit, szembenéz önmagával és a szerelmével... és a csodás érzések hatására ismét képes ragyogni... de nem akarom elkotyogni a film végét, mert a sztori lényege ez volt számomra.

Aztán tegnap egy érdekes eszmefuttatásnak voltam fültanúja, ami megerősítésül szolgált a korábbi gondolatmenetem kapcsán. Az volt a téma, hogy a fény ott van bennünk, mindannyiunk lelkében. Mi azonban a lelkünk és a szívünk helyett az elménket használjuk, amivel csak az a kis bökkenő, hogy az sötét, abban nincs fény. Félreértés ne essék, nem azt mondom, hogy buták vagyunk, mindössze azt, hogy ha csak az elménkre, az agyunkra hallgatunk, s figyelmen kívül hagyjuk lelkünk rezdüléseit és szívünk hangjait, akkor lehet, hogy letérünk a belsőnk útjáról, és fennáll annak a veszélye, hogy fényünket veszítjük...

Ma pedig egy kedves barátommal kapcsolatban merültek fel bennem érzések, aki valaha nagyon sokat jelentett számomra. Természetesen már meg sem lepődöm azon, hogy a napokban felbukkant az életemben :). És a mai napon ismét megértettem a "Csillagpor" egy újabb üzenetét.

Egyszer régen, évekkel ezelőtt egy házibulin megismerkedtem egy fiúval. A barátnőimmel táncoltam, és egyszercsak odapenderült hozzám egy magas, széles vállú, jókiállású, jóképű srác, megragadta a karom, megpörgetett, és azon kaptam magam, hogy csak úgy ropom teljes átéléssel a rock'n'roll-t. Talán hazudnék, ha azt állítanám, hogy szerelem első látásra, de hogy másodikra az volt, az tuti :). A lényeg a lényeg, hogy egy szenvedélyes szerelem bontakozott ki közöttünk, amit én úgy éltem meg, hogy megtaláltam a másik felem. Fantasztikus érzés volt kétségek nélkül szeretni és feltételek nélkül elfogadni valakit.

De úgy tűnt, akkor nem voltunk készek egymásra, és talán már soha nem is leszünk. Talán nem ő a nekem rendelt Duál párom, de minthogy mostanság azért foglalkoztat ez a téma, így, hogy felbukkant az életemben, keresztül futott rajtam néhány érzés és gondolat.

Amit az egész sztoriból szeretnék kikerekíteni, hogy ez a fiú egy igazi csodabogár volt. Különleges volt és különc. Bármiben, amibe belefogott, kiemelkedő eredményeket ért el, határozott világnézete volt, hitt azokban az igazi Wass Alberti emberi értékekben, amik a becsületről, tisztességről, szeretetről és őszinteségről szóltak. Egy igazi férfi volt mellettem, aki erős kézzel tartott engem, mint kis lufit, aki a föld felett repked idealista álomképeivel, de vigyáz rám, hogy ne fújjon el a szél... Tényleg, mintha a másik felem lett volna. Egy igazi fénylő csillag az égen, ami az egész égboltot beragyogja, nem csak az én életem.

Aztán elváltak útjaink. Ő elindult azon az úton, amerre a társadalom lökdöste. Karrier, család, ház, autó, gyerekek... Ami mind csodás dolog, és örömmel kellene, hogy eltöltse az embert. Miért van az, hogy mégsem látom őt boldognak? Valahányszor találkoztunk, azon töprengtem, hogy mi a gond. És rájöttem. Kialudt a csillag. Oda a ragyogás. Már nem az a férfi, aki egykor volt. Beállt a sorba, a munkarobotok sorába, aki már nem tudja hogy kell élni, és hogy kell az élet apró örömeit élvezni.
Nem gondolom, hogy azért, mert nem maradtunk együtt, hisz butaság lenne (bár az egómnak biztosan hízelgő érzés lenne ;) ), de azt már tisztán látom, hogy azért, mert önmagától távolodott el. Nem képes megélni önmagát, a vágyait, az érzéseit... Igyekszik megfelelni a világnak, a munkahelyi követelményeknek, a család támasztotta elvárásoknak, igyekszik a tőle telhető legjobb módon helyt állni kifelé. De mi a helyzet a bensővel? A bezárva tartott lénnyel, aki nem érti mi folyik körülötte, nem érti, hogy miért aludt ki a fény, és egyre csak ki szeretne szabadulni... Nem érti, csak azt tudja legbelül, hogy nem oda való, neki nem bezárva kellene léteznie. Ez a boldogtalanság oka mindannyiunkban. Egyszerűen csak az az érzés pukkadozik odabent, hogy valami nem jó, de nem tudjuk mi az. Pedig egyszerű a válasz...

A kis történetnek a tanulsága az lenne, hogy igenis ott a fény mindannyiunkban, és ne hagyjuk kihunyni. Mindannyian fénylő csillagok vagyunk a magunk módján, ragyogjunk hát! Merjünk lépéseket tenni, merjünk vágyni, akarni és szeretni! És ne higyjünk senkinek, aki megkérdőjelezi a fényességünket, vagy megpróbálja kioltani! Tündököljünk és éljünk vidáman, hisz a boldogság forrása mi magunk vagyunk! :)