Újra itthon vagyok! :)
Picit ugyan az agyamra megy, hogy kevesebb, mint két hét alatt annyira visszaszoktam az angol billentyűzetre, hogy még mindig ékezetek nélkül írkálok, és összekeverem a 'z' és az 'y' helyét a klaviatúrán... grrrrrrrrr :)!!!
Azt hiszem egy kis blog írás jót tesz gyakorlásként :)...
A változatosság kedvéért most is érzelem túltengésem van, amik csak úgy buggyannának ki belőlem :).
Az angliai utam rendkívül kalandos volt, és sok tekintetben minden másként alakult, mint ahogy számítottam rá. Bizonyos szempontból csalódott is voltam, sok tekintetben azonban csodás élmények értek.
13 évvel ezelőtt jöttem haza.
Érettségi után, frissen és lelkesen, egy agykontroll tanfolyammal a hátam mögött felvértezve vágtam neki a nagyvilágnak, a cementportól szó szerint szürke és unalmas kis Lábatlanról... Egy életre meghatározó élményeket szereztem az Angliában töltött két év alatt, és olyan emberekkel hozott össze a sors, akik valóban második otthonommá tették mind az angol vidéket, mind pedig a saját kis családi környezetüket.
Imádtuk egymást, és igazi családtaggá váltam. A kiscsajok nővére és a szülők hugicája lettem :)...
Ez a kapcsolat a mai napig megmaradt.
Olyannyira, hogy minden fontos eseményen ott vagyunk egymás életében, legyen az hatalmas családi parti 40-50. szülinap alkalmából, vagy akár az esküvőm, ahol a lányok koszorúslányok voltak... Sajnos már temetésre is kellett mennem, mikor a kisebbik 'húgom' 18 évesen autóbalesetben meghalt... :(.
Néha ők jönnek meglátogatni engem...és nem ritkán Budapestre szóló repülőjegyet ajándékoznak egymásnak szülinapra vagy karácsonyra... :)
Most azonban ismét vidám eseményben volt közösen részünk, ugyanis Stephanie (a nagyobbik lány) férjhez ment egy nagyon kedves ír fiúhoz...
Szóval odakint is van egy családom :)...
Annak idején nem akartam hazajönni. Szerettem volna kint maradni, mert imádtam Angliát... Persze ott lettem 'láncteás', imádtam az angol cinikus száraz humort (amivel aztán haza térve sikerült mindenkit megbántanom a környezetemben, és erre néha még ma is van precedens :(... :D:D), és egyáltalán imádtam azt az életet, ami még nagyon más volt itthon Magyarországon alig néhány évvel a rendszerváltás után... 18-19 éves fejjel kimentem, és kitágult előttem a világ... Fantasztikus érzés volt... Szabad voltam és önfeledt... Olyan dolgokba vetettem bele magam intenzíven, amiket mindig is szerettem. Rajzoltam, fazekas tanfolyamra jártam, és többféle angol kurzusra jártam buzgó mócsingként... (Olyannyira elememben voltam, hogy újra, épp úgy mint általános iskolás koromban, az osztályelsőségért versengtem rendkívül szórakoztató módon egy fiúval :).)
Igazán életem legszebb időszakainak egyikeként könyveltem el azt a két kint töltött évet.
Amikor hazajöttem - mert tovább akartam tanulni, és ez ott kint számomra megfizethetetlen lett volna, férjhez menni pedig, bár szerelmes voltam, mint az atom, még nem akartam - sokáig nem találtam a helyem.
Éveken keresztül újra és újra elfogott a vágy, hogy ki kell mennem külföldre, mert itthon nem jó... Valahogy nincsenek meg azok az életérzések, amik a boldogságomhoz kellenek... valami nem jó...
Ma már pontosan tudom mi volt ez az érzés, hisz évek óta azt érzem, hogy csodásan érzem magam itthon.
A képlet pedig sokkal egyszerűbb, mint azon agyalni, hogy hová is meneküljünk önmagunk elől:
Azért érzem magam csodásan, mert az utamat járom, mert önmagam vagyok. Ugyanazt érzem itthon, mint amit kint éreztem, mikor magamra találtam. Csakhogy ma már azt is tudom, hogy ez nem a külfölddel van összeköttetésben, nem az a lényeg, hogy a világ mely pontján élsz, hanem azzal, hogy önmagadra találsz-e vagy sem, megmered-e élni magad, vagy sem...
Folyt. köv....
Utolsó kommentek