Gondolatmorzsák by Koós Zsuzsi

Ez a kedvenc mondásom, amit előszeretettel dörgölök oda mások orra alá, amikor megoldásra váró feladat előtt állnak. "Ezek a Te köreid, amiket le kell futnod!" Persze ettől nem ritkán idegroham, feszültség és frusztráció a válasz a másik fél részéről...

Sokat gondolkodtam már ezen (főleg amikor vissza is kapom :)). Ugye ismét az ominózus tükör odatartása a másik arca elé. Valahogy ez nagyon megy nekem :). Tudom, hogy ezzel sok embernek kifejezetten segítek, sőt, a barátaim már viccet csinálnak belőle. Amikor felismerik a szitut az életükben, és nekem már nyílik a szám nagy levegő vételre, ők enyhén irónikus hangsúllyal kántálják: "Tudom, tudom: ezek a saját köreim, amiket le kell futnom...!" :). Persze azzal is tisztában vagyok, hogy sokan vagy nem akarnak, vagy nem képesek szembe nézni a tükörképükkel, akár félelmeik, akár ego-juk miatt... Nem könnyű, ez való igaz. Az is igaz, hogy kéretlenül nem is célszerű, és főként nem hálás feladat a tükörfunkció betöltése, de van, hogy akaratlanul is azzá válok. Bizony-bizony, sokszor fájdalmas... Mégis azt gondolom, hogy előre visz.

Gyakran könnyű a másikat bántani, a másikat hibáztatni, a másikban illetve a körülményekben keresni a hibát, hisz ezáltal felelősséget hárítunk magunkról, vagy egyszerűen csak homokba dugjuk a fejünket. Nos ilyenkor jön az én bölcs tanácsom a körök futásáról :). Talán futóbolondságomnak köszönhető a hasonlat, de találó.

Azt javaslom mindenkinek, hogy először próbáljunk mindig magunkból kiindulni, mielőtt célpontot választunk magunknak. Sokszor még a kérdést sem könnyű feltenni önmagunknak, nemhogy megválaszolni, hogy vajon mi a bajunk saját magunkkal. Hogy vajon mi idegesít, mi zavar, mi frusztrál a másik emberben, vagy éppenséggel egy-egy szituációban, de legfőképp miért?... Talán meglepő, de sokszor komoly tudatalatti okok rejlenek bizonyos megnyílvánulások mögött...

Ha figyeljük magunkat, ha figyelünk a reakcióinkra egyes élethelyzetekben, egyes párbeszédekben, ha megfigyeljük a bennünk végbemenő érzelmi változásokat, az általunk használt szófordulatokat, akkor rengeteg információ birtokába jutunk, és tudni fogjuk a válaszokat a kérdéseinkre. Ezt fel lehet fogni akár egy nagy kalandként, egy kísérletként. Kaland a lelki bugyrok mélységeibe. Izgalmas utazás egy életen át :).

Épp a szelektív hulladékainktól igyekeztünk megszabadulni, hatalmas ikeás szatyrokba gyömöszölt válogatott papír és műanyag szemétkupacokkal, amikor a piros lámpa megálljt parancsolt nekünk. Valahogy ezek a szemétlehordások amolyan rituális cselekedeteknek minősülnek már életünkben.
Kicsit, mintha más állapotba kerülnénk... olyan felemelő érzés...
Egyrészről megtisztulás, "nagytakarítós feeling", másrészről igazán jól esik a "friss" levegő és a napfény, amibe szinte belebódulunk a szobáinkból kilépve...
Nem is beszélve arról, hogy már-már ünnepnapnak számít, amikor ez kb. havonta egyszer megtörténik. Az elmúlt egy év során tökélyre fejlesztettük a módszert :). Abszolút környezettudatosan élünk! Többet költünk vízre és mosogató szerre (...), hisz alaposan kimossuk a műanyag hulladékainkat, hogy ne rohadjanak a lakásban, viszont a boltokban nem kérünk 'szatyrot' :):). Persze nekünk is, mint az emberiség nagy többségének, csupán két kezünk van, de már profi módon tömködjük a hónunk alá a 8-as WC papír gurigákat, a liter tejet és a kenyeret, miközben uborka és paradicsom fityeg a karunkon bevásárlást követően :). Azt hiszem vicces látványt nyújtunk, és igazi színfoltokként vagyunk jelen a kerület életében, akár bevásárlunk, akár szelektív hulladékot hordunk le...(De tulajdonképpen nem is erről akartam írni...)

"Öltöny"

A zebránál várakozva, éppen a fent ecsetelt "más tudatállapotban", magyarul bambán álldogáltunk, amikor átsuhant rajtam egy érzés az előttem ácsorgó és beszélgető öltönyös srác kapcsán.

Egy magas fiú volt, fekete öltönyben. Én csak hátulról láttam, és valahogy a lábaira siklott a tekintetem. A szövetnadrágján keresztül azt érzékeltem, hogy nagyon vékony lábai lehetnek, illetve hogy tulajdonképpen ez micsoda zsákbamacska... Valahogy elképzeltem, hogy ennek a fiúnak az elegáns ruhája alatt milyen kis pipaszár lábai lehetnek... majd tovább gondoltam, hogy ha ilyen kis vézna lábai vannak, akkor felsőtestileg sem valószínű, hogy egy izomkolosszus, noha az öltönyében egy jó kiállású fiatalembernek tűnt...

És akkor egyszercsak lehullott a hályog a szememről. Rájöttem, hogy tulajdonképpen az öltöny mekkora illúzió. Hogy azt a látszatot keltik az egyenes szabásnak és a válltöméseknek köszönhetően, hogy egy deltás, széles vállú, jó kötésű pasassal állunk szemben, akinek ráadául egy nagy adag határozottságot és magabiztosságot is kölcsönöz a "jelmez"...

Nem véletlen tehát, hogy az üzleti életben ez az "uniformis"... Határozott, magabiztos, ellenállhatatlan pasas látszatát kölcsönzi viselőjének, mint aki tudja mit akar és merre halad az életében...Azt hiszem nőtársaim között nem vagyok az egyetlen, akit egyszerűen bűvkörükbe tudják vonzani a fess, öltönyös-nyakkendős pasasok. Mi lányok egészen odáig tudunk lenni az ilyen srácokért... (már ami a külcsínyt illeti, de tudjuk, hogy az messze nem minden). De vegyük észre, hogy az egész csak illúzió... elegáns, de nem valós képet mutat a "teremtés koronáiról"... Ez is, mint annyi más dolog, csupán álarc az életünkben...

(Jó persze, a férfiak most jöhetnek a push-up melltartókkal... ;))

A konklúzió voltaképpen csak annyi, hogy nincs baj az öltönyökkel :), csak lássunk és értsünk... A többi jön magától.

Illetve még az jutott eszembe, hogy talán a srácokat közelebb viheti férfiasságuk megélésében az, ha átérzik mit is éreznek öltönyviselés közben. Ha ugyanazokat az életérzéseket képesek megélni, mint amit magukból sugározni próbálnak erőt, hatalmat és tekintélyt parancsoló "uniformisukban"...

Ezt a férfiasság-nőiesség témát szívesen ragozom tovább hamarosan egy újabb blog bejegyzés során.

"Ha egy fáklyával gyorsan körözöl, létrejön egy tűzkarika illúziója. Így keringenek a gondolataid is körbe-körbe, és teremtik meg az ego illúzióját. Lassítsd le a gondolataidat, végül állítsd meg őket - a tűzkarika, az ego eltűnik, mintha ott sem lett volna."

Nagy játékos az EGO...és még humora is van :).
Emberi dolog, hogy rendelkezünk vele. Ha képesek vagyunk véglegesen eltűntetni, akkor már nem emberi minőségben leszünk jelen, hanem megvilágosodott lelkekként.

Ha őszinte akarok lenni magamhoz, szeretem ember testem, szeretek emberként élni ezen a földön. Talán azért érezem sokszor a végtelen szeretetet magamban, azért érzem jól magam a bőrömben, azért imádok élni, mert összebarátkoztam VELE.

Kezdem ŐT egyre jobban megismerni. Már rájövök a kis turpisságaira, észre veszem, ha megpróbál kibabrálni velem... Jól ismerem, és ezért tudok vele bánni.

Most is játszik velem. Megpróbál szenvedtetni. Megpróbál felül kerekedni és elvonni a figyelmem... érzem minden porcikámmal, érzem, amit éreztetni akar velem...
...De hagyom, hogy ezek az érzések keresztül folyjanak rajtam, mert tudom, hogy Ő játszik csak velem. Ha ezeket az érzéseket elengedem, ha nem pörgetem magam rajtuk, akkor egyszerűen elmúlik, mert hiába, nem fog ki rajtam! Így megy ez :). És mivel tudom, ezért ez jó érzésekkel tölt el. Működöm :)!

Igen, még mindig az EGO-ról beszélek. Bár most visszaolvasva olyan, mintha egy pasi játékáról írnék. A dolog pikantériája, hogy valójában egy pasival kapcsolatban játszik velem. Szeretném, hogy a pasi gondoljon rám...hogy foglalkozzon velem, hogy szeressen...hogy azt éreztesse velem, hogy első helyen szerepelek az életében. De tudom, hogy ez nem a fiú játéka velem, hanem csakis a belső harcom a saját egommal, mert a szívem mélyén talán nem is erre vágyom.

Ha odafigyelünk magunkra, ha megtanuljuk a szívünk nyelvét, ha képesek vagyunk meghallani, amikor beszél hozzánk, akkor érzékelni fogjuk kedves EGO barátunk ténykedését is. Egy kis elfogadással pedig örök barátságot tudunk kötni, és egyre kevésbé gátol álmaink, céljaink megvalósításában... egyre inkább rajta tudunk maradni az úton.

"Sok hibát követtem el. Lehet, hogy elsiettem a dolgot, és ezért képességeimmel irreálisnak tűntem a számára...Lehet, hogy nem lett volna szabad oly határozottan és mélyrehatóan beleavatkoznom tudatosodásába. Most már tudom, hogy ezt a férfiak nagyon nem szeretik...Valószínűleg várnom kellett volna, és ő maga is megértett volna mindent. Legalábbis valamiben erősebbnek kellett volna éreznie magát nálam. Én ezt azonban nem értettem meg időben...És az történt meg, ami megtörténhetett - én vagyok a bölcs, okos, a szerelmem - a buta. Milyen viszonzott szeretetről lehet mindezek után ábrándozni?"

Ezt sokszor a fejemhez vágták már nekem is. Nem is csupán pasik, hanem nő barátaim is... ilyen vagy olyan formában. Épp úgy, ahogy én előszeretettel tükröt tartok mások arcába, szerencsére én is megkapom a magamét...!

Egy jó tanár figyeljen arra, hogy okosan, észrevétlenül terelgessen, és óvakodjon a drasztikus megnyilvánulásoktól!

Az más kérdés, hogy aki ilyen élményeket él meg, akiben a tanítás, vagy egyszerűen csak egy másik ember léte a környezetében kisebbségi komplexus érzését ébreszti, annak érdemes mélyen magába merülnie azért, hogy ezeknek a megéléseknek a valódi gyökerét felkutassa. Hiszen a bizonyítási vágy, megfelelési kényszer, kisebbségi komplexusok, önbecsülési problémák... ezek mind az egyén saját magával vívott belső harcainak másokra vetített butasága... lehet a másikat okolni, de felesleges, mert attól a belső harcok még tovább dúlnak, vagyis a probléma továbbra is megoldásért kiált...

Én tehát dolgozom azon, hogy az építő jellegű kritika gyökeret verjen bennem, de hahó, a másik oldal se legyen rest! Lépjen akcióba és ugorjon bátran fejest azokba a lelki bugyrokba...

A minap barátok közt felmerült az a téma, hogy vajon egy jó vezetőnek, egy jó tanárnak mennyire kell távolságot tartania az emberekkel, tanítványokkal. Mennyire szabad bele látatni őket az életébe, a kis privát szférájába...?

A diskurzus során az egyik hasonlat az volt, hogy talán a takarítónőnek a legkoszosabb a háza tájéka, vagy köztudottan egyes pszichológusoknak a legpocsékabb a lelki élete, sőt, ahogy a régi mondás tartja, a suszternak épp a cipője lyukas... Ergo ezeknek nem szabadna kiderülnie, különben hiteltelenné válik az adott szakember.

Ez az eszmefuttatás szöget ütött a fejemben, úgyhogy később tovább boncolgattuk a témát. A konklúzióm az volt, hogy ha én olyan életet élek, amilyenre vágyom, hogyha én képes vagyok megélni önmagam teljes valómban, akkor nincs mit takargatnom... akkor teljes mellszélességgel fel tudom vállalni a házam tájékát az erényeimmel és a gyengeségeimmel, hiányosságaimmal együtt.

Önmagam megélése ott kezdődik, hogy képes vagyok szembe nézni magammal. Ha ezt megteszem, ha bele tudok nézni a tükörbe, máris könnyebb dolgom van a csorbák kiküszöbölését illetően. Akkor tisztán látom min kell változtatnom...máris elindul egy fejlődési folyamat...

Felvállalás, elfogadás, őszinteség, tiszta szándékok... ha ezek megvannak mind magunk felé, mind pedig mások felé, akkor ténylegesen nyitott könyvekké tudunk válni, és ez jó érzésekkel tölt el bennünket!

...Eszembe jutott egy mondat, amit egy kedves ismerősöm mondott nekem még évekkel ezelőtt, és azóta is gyakran a fülemben cseng: "ha megnyílsz mások előtt, felvállalod teljes lényed úgy, ahogy vagy, akkor nem adsz támadási felületet önmagadon mások számára". Talán furcsán hangzik ez, hisz gyakran épp védelmi pozícióba gubózva nem merünk kinyílni, de gondoljuk csak át a helyzetet: Ha én szembenézek magammal és őszinte vagyok mind magamhoz, mind a környezetemhez teszem azt azzal kapcsolatban, hogy szerelmes lettem egy nős emberbe, vagy esetleg egy kamasz fiúba, vagy mondjuk, hogy mindkettőbe egyszerre, akkor árthat nekem bárki is???

Hisz ha magamban lerendezem az érzéseimet és szembe tudok velük nézni, akkor mit nekem társadalmi megítélés? Mit nekem viszonzott vagy viszonzatlan szerelem?
 

NYITÁS...ez a konklúzió...nyissuk meg a szívünket arra, hogy akadálymentesen adni és befogadni tudjunk!

 

Most, hogy sikerült nagyjából kikupálódnom a blogkészítés "tudományából", felötlött bennem a kérdés, hogy miért is jó az, ha az ember blogot ír...

Pontosabban az kezdett el foglalkoztatni, vajon miért is éreztem késztetést, hogy blogírásra adjam a fejem? (Hiszen grafomán énem már 12 éves korom óta aktívan megélem kis naplóim meghitt társaságában.)

A válasz talán az "üzenet"-ben rejlik. Vágyom arra, hogy hangot adjak gondolataimnak, hogy mások is megismerjék eszmefuttatásaimat, véleményemet a világról, az emberekről, érzésekről és a szeretetről.

Hiszek abban, hogy apró cseppekként a tengerben meg tudjuk váltani a világot.
Ha az én írásaimból csak néhányan képesek erőt meríteni, inspirációt nyerni új kreatív ötletekhez, vagy szimplán kicsit is jobban érezni magukat a bőrükben, esetleg mosoly fakad az arcokra, akkor már elértem célom :).

Nemrégiben találkoztam Osho mondataival: "Csak olyat mondj, amit valóban úgy is gondolsz. Az élet rövid, nem szabad tönkretenned azzal, hogy folyton a következményeken aggódsz. Teljes, intenzív és boldog életet kell élned, akár egy nyitott könyv, amely elérhető bárkinek, aki bele akar olvasni."

Nos, blogommal kinyitom életem kis könyvét...

Friss húsként a blogok világában első bejegyzésem inkább amolyan teszt jellegű...

A nagy elhatározás megszületett, de még a kísérleti fázisnál tartok... folyt. köv...