Ugyan eltelt egy kis idő, mióta legutóbb írtam, de az ünnepek alatt így alakult :).

Legutóbbi bejegyzésemre kaptam egy elgondolkodtató kommentet, és végül úgy döntöttem, hogy válasz komment helyett a téma megér egy újabb cikket.

Először is nagyon örültem a reakciónak, hisz éppen az a célja a blogomnak, hogy gondolkodásra késztesse azokat, akik olvassák. Köszönöm hát Mr. Szkeptikus a véleményed! :)

Ahogy gondolom sejthető, én is tovább pörögtem a témán. Igen, valóban sokan élhettünk már meg nehéz helyzeteket, és ezért joggal vetődik fel a kérdés, hogy vajon a "krízishelyzetekből való kilábalás egyetlen útja az érzelmek háborgásának a racionális érvekkel való lecsillapítása" lenne? Azt gondolom, ez egy összetett dolog.
Mit jelentenek a racionális érvek? Azt, hogy nem a szívemre, hanem az eszemre hallgatok? Azt, hogy elfojtom az érzéseimet? Esetleg azt, hogy az egóm kerekedik felül?

Egyszer egy ismerősöm megosztott velem egy nagyon bölcs gondolatot, ami folyton itt visszhangzik bennem: Amikor az ember azt érzi, hogy "az eszem ezt súgja, a szívem azt" (ez ugyebár gyakran megesik), akkor észre kellene vennünk, hogy gond van. Hiszen akkor vagyunk harmóniában önmagunkkal, ha a szív és az ész egyugyanazon irányba vezet minket. Amikor tehát különböző dolgokat "súgnak", akkor valójában egyikre sem kellene hallgatnunk az adott döntési helyzetben, hisz egyik út sem a megfelelő irány számunkra.  Ne felejtsük el, hogy nem mindig csak két út lehetséges!

De visszatérve az eredeti témához, nos mindenekelőtt óriási különbséget tennék aközött, hogy "átcsorgatjuk" magunkon az érzéseket, vagy fogjuk magunkat, és beleülünk egy állóvízbe, egy pocsolyába. Tényleg, mintha a tusolás üdítő élményét hasonlítanánk össze a bódító, kényeztető, belesüppedős kádfürdővel. Sőt még élesebben szemléltethető a különbség, ha elképzeljük, ahogy a szivárványos tavaszi zápor friss cseppjei bőrünkbe ivódnak, szemben azzal, ha egy sáros pocsolyában hemperkőzünk meg :).

Hiszem azt, hogy meg kell élni az érzéseket, akár negatívak, akár pozitívak. Viszont ha tudatosan élünk, ha észrevesszük milyen folyamatok zajlanak bennünk, akkor sokkal könnyebb helyzetben vagyunk.
Mr. Szkeptikus példájánál maradva, mi történik, ha elhagyott a szerelmünk?

Fáj!... Szomorúak vagyunk!... Megfordul körülöttünk a világ!... Sajnáljuk!... Ezek olyan érzések, amiket muszáj megélni, hisz természetes emberi érzések.
Én személy szerint hiszek abban, hogy minden dolgot, eseményt, életszakaszt, ami véget ér, meg kell gyászolni. Hogy ezt miként tesszük, azt egyéne válogatja. Kell, hogy időt szánjunk ezekre a lezáró, akár számotvető érzésekre, mielőtt új lendületet veszünk. Vagyis kell, hogy ezek az érzések is végig folyjanak rajtunk.

Igen ám, de a megoldás kulcsa abban rejlik, hogy meddig hagyjuk, hogy ez a gyász eluralkodjon rajtunk! Meddig tart ez a lezáró fázis? Hol van az a pont, amikor észrevétlenül a tus alatt belerogyunk a kádba, és állóvízben kezdünk csücsülni? Mikor vesszük észre, hogy már nem is az egészséges gyászról van szó, hanem önmagunkat sajnáljuk mérhetetlenül? De miért is? Gondolkodjunk el azon, hogy miért is sajnáljuk magunkat? Ha én szeretem őt, és azt érzem, hogy ő a nekem való pár, akkor bizony a szerelem fantasztikus érzéseit kellene átcsorgatni magamon, azokat, amiket iránta érzek, függetlenül attól, hogy épp velem van, vagy sem. Ha hiszek bennünk, az felér minden kinccsel. És akár újra összekerülünk, akár nem, ha tudom, hogy megfelelő a hozzáállásom, és megteszek minden tőlem telhetőt, ha pozitív és életvidám a kisugárzásom, akkor egyszerűen megteremtődik a belső harmónia kellemes érzése, és csak ez számít. Ha pedig már nincs szerelem, akkor ugyan miért is sajnáljuk magunkat?

Én milliószor merítettem erőt az életemben a szerelem érzéséből, akár viszonzásra talált, akár nem. Hihetetlen magasságokba tud emelni az érzés, ha felül tudsz kerekedni az önsajnálatodon. És hiszem azt, hogy ezt szívből és nem ésszel képes az ember megtenni.

Persze az sem mellékes kérdés, hogy az a heves, gyomrot markolászó érzés vajon valóban a tiszta, őszinte és feltétel nélküli szerelem? Nem-e egyfajta birtoklási vágyból és önsajnálatból fakadó intenzív érzésről van csupán szó, amit hajlamosak vagyunk összekeverni ezzel a csodás megéléssel? Tudom, hogy ezt nehéz felismerni, főleg, ha a picit egó pajtás duruzsol és megmondja nekünk a tutit. :)

Vagy esetleg a jóbarátod mondja meg a tutit? Hogy "menjél bulizni"! :) Vajon te tényleg azért mész el bulizni, mert a barátod azt mondja? Ennyire nem hallgatnál saját magadra? Vagy mélyen azért egy pici hangocska már arra unszol téged, hogy "hahó, haver, vége a gyásznak, mars nyitni a világ felé!", bár Mr. Egó és Mr. Önsajnálat még szívesen punnyasztana a bezárt ajtók mögött?
Egyszerűen csak figyeld magad, és egészen más színben fogod látni a dolgokat :)!

Az ugyebár jó kérdés, hogy a depresszós érzéseket hogyan hagyhatjuk keresztül folyni, lévén, hogy itt már egy betegségről van szó. Azt hiszem, a fentiek tükrében ez a kérdés már megválaszolásra is került. A depresszióba zuhanás nem más, mint huzamosabb ideje egy szutykos pocsojában ücsörögni. Ez tehát már rég nem az érzelmek átcsorgatása... A probléma megoldása tehát egész másban rejlik.

Ami pedig a két rossz munkahely közötti választást illeti, az első reakcióm kapásból az volt, hogy Ember, miért választanál két rossz munkahely között! Keresd meg a jót és válaszd azt! Két rossz munkahely közül tehát egyiket se válaszd, mert nem teszel jót magaddal. DE!...
Minden ugyebár csak hozzáállás kérdése, hiszen az anyagi biztonság sem egy elhanyagolható téma. Azt gondolom, hogy az elsődleges és legfontosabb, hogy céljaid legyenek, és azokkal legyél tisztában. Hogy tudd, hogy merre akarsz haladni az életben. Ezt pedig akkor fogod megtudni, ha picit magadba mélyedsz, és lecsendesülve, akár a világ zajától kicsit elvonulva valóban hallgatsz a szívedre, a belső hangjaidra. Hidd el, ha időt hagysz ezeknek az érzéseknek a kialakulására, akkor szépen kikristályosodik egy kép előtted, és egyszerűen tudni fogod, mit is akarsz. Csak szánj magadra időt és teret!
És onnantól kezdve, hogy tiszták a célok, tudod merre haladsz, már nem fogsz rossznak ítélni semmilyen munkát, ami ugródeszkát jelent számodra céljaid megvalósításában, még ha csakis az anyagi biztonságod megteremtését szolgálja.

Továbbra is azt gondolom, hogy a túlzott (!!!) agyalás káros, mert eltompítja az intuícióinkat, és noha, ahogy a nevében is benne van, az 'agyalás' agyi tevékenység, mégis úgy vélem, hogy "az evolóció során elért előkelő helyünket" sokkal inkább az agyunk egyéb képességeinek kihasználásának köszönhetjük. Félre értés ne essék, agyalás alatt nem azt értem, hogy ne gondolkodjunk, ne használjuk az eszünket, sem pedig azt, hogy legyünk elállatiasodott ösztönlények. Nyilván szó sincs erről. Egyszerűen az jelenti, hogy ne gyártsunk össze-vissza kusza teóriákat, ne kombináljunk butaságokat butaságokkal, ne bocsájtkozzunk feltételezésekbe néhány múltban ért esetleges kellemetlen tapasztalat miatt, ne ítélkezzünk...
Tanuljunk meg inkább érezni, figyelni magunkra, a saját reakcióinkra, a saját belső hangjainkra és a környezetünk jelzéseire, apró rezgéseire!

Azzal, hogy kifejtem a véleményem, egyáltalán ne gondold, hogy én tudom a tutit! Én látom a világot, ahogy látom, nyilván a saját "szemüvegemen" keresztül. Egyáltalán nem kell velem egyetérteni, hisz mindenkinek magában kell kialkatania a saját nézeteit, a világról alkotott képeit. Én szívesen közvetítem a sajátomét, ezzel színesítve esetleg másokét. De csakis azokat a kis morzsákat csipegesd fel a soraimból, amik számodra emészthetőek, hasznosíthatóak, esetleg új gondolatokra sarkallanak (még ha szöges ellentétei is az enyémeknek), a többivel ne foglalkozz! :) Ha pedig te is szívesen megosztod inspiratív hozzászólásaidat, azt külön köszönöm, hisz ezáltal fejlődünk mindannyian :)!

Szép napokat kívánok!