Az elmúlt napok tanításai számomra a stresszről szóltak. Érzékenyen élem a mindennapjaimat, figyelek és tanulok. Tulajdonképpen mindenből, ami szembe jön velem. Van aki ezt talán ártalmasnak tartja, sőt anyukámtól folyton ezt hallom: "Jajj, kislányom, túlságosan a dolgok mélyére mész!" De nekem ez jó, mert így működöm :)!

Szerencsére már lecsengett a BKV sztrájk mizéria, mégis néhány gondolatot, észrevételt és érzést szívesen osztok meg ezzel kapcsolatban. Hál' Istennek az én kis életemet nem bolygatta fel túlzottan, mégis volt alkalmam a 6-os villamos heringeffektusában részesülni. :) Kaotikus állapotok uralkodtak a száz évben egyszer közlekedő villamosok befogadó kapacitásából kifolyólag. Préselték, nyomták, gyömöszölték egymást az emberek a feljutás érdekében.

Kapaszkodni nem kellett, mert esélyed nem volt arra, hogy az egyensúlyodból kibillenj és eldölj. Noha volt egy olyan momentum, amikor úgy éreztem, hogy valahogy a felső testem és az alsó testem vízszintes síkban meglepő módon eltávolodtak egymástól, mintha egy tárcsán arrébb toltak volna deréktól fölfelé :), mégis viszonlag stabilan álltam :)! Érdekes érzés volt :)!
Szóval ott támasztottak minden porcikám irányából a villamoson, és az volt a benyomásom, hogy egy szociológiai tanulmánnyal résztvevője vagyok. Figyeltem az embereket (minthogy előszeretettel teszem ezt ;) ), és meglehetősen szélsőséges rezgéseket érzékeltem. Rögtön felmerült bennem, hogy na egy ilyen szituáció kiválóan alkalmas arra, hogy az ember a személyes terét zéróra csökkentse. Egyszerűen, ha akartad, ha nem, az orrod szinte másik ember szájába ért. Mondhatni, az auráink elég rendesen egymásba akadtak. :)

Az érdekesség azonban a szélsőségekben rejlett. A villamoson utazók egy része hihetetlenül feszült, frusztrált és agresszív volt. Intelligenciájukat nem kifejezetten megcsillogtató módon beszólogattak egymásnak, egymásra ripakodtak, borzasztóan intoleránsan viselkedtek. Szörnyű volt ezt látni és hallani. 
Ellenben óriási élmény volt az ezzel párhuzamosan zajló jelenséget megfigyelni, hogy a bajban, egy ilyen béna szituációban hogy kovácsolódik össze egy pozitív, optimista és szeretetteljes társaság. A másik szélsőség az volt, hogy az emberek viccet csináltak kínjukban az egészből. Vigyáztak egymásra, segítették egymást, ahol tudták. Egyes emberek kifejezetten sziporkáztak humoros megjegyzésekkel, megnevettetve ezzel a fél villamost. Ezt igazán öröm volt látni, és jó érzésekkel töltött el. A legviccesebb az volt, mikor egy fiatal srác az egyik megállóban épp leszállni próbált nem túl nagy sikerrel, majd iratmappáját a fejefölé tarva próbált azzal a felkiálltással utat törni magának, hogy: "Engedjenek, kérem, leszállni, még nem vagyok rutinos sztrájkoló!" :) Persze mindenki a környékén hahotázva segítette a lejutását! :)

Valahogy az a felimerés fogalmazódott meg bennem, mintha ilyen téren is megnyilvánulna a társadalom életszínvonalára egyébként már jellemző szélsőségek megjelenése. Jóléti viszonylatban elmondható, hogy eltűnőben van már jó ideje a középréteg, hisz vagy az intenzív meggazdagodás, vagy az elszegényedés érzékelhető. Nos azt érzékelem, hogy az emberek gondolkodásmódjára is egyre inkább ez a két pólus jellemző. Kevés közönyös ember létezik napjainkban, ha jól körülnézünk a világban, vagy akár csak szűk környezetünkben. A végleteket látjuk. Vagy végtelenül borulátó, negatív, pesszimista az illető, vagy szívvel lélekkel hisz a szépben, a jóban, és az újdonságokban. Az társadalmi olló tehát ilyen tekintetben is egyre jobban tágul.

Én személy szerint arra szavazok, hogy növeljük a fényes oldalt a sötétséggel szemben.
Hogy ezt miképp tudjuk elősegíteni a saját kis életünkben, a hétköznapokban?

Tuti receptem van:

Mosolyogjunk a közértben a feszült, frusztrált eladókra, vagy a közhivatalokban megfásult ügyintézőkre. Szükségük van a szeretetteljes közeledésre, még ha esetleg ezt fordítva várnánk is el (persze ne legyenek elvárásaink :) ). Belegondoltunk-e már valaha abba, hogy milyen folyamatok zajlanak le emberek között nap mint nap? Hiszek abban, hogy ha megpróbáljuk megérteni egymást, akkor megváltozik az egymáshoz való hozzáállásunk, sőt az egész viszonyunk.
Vegyünk egy példát: Bemész egy kis üzletbe. Terhelnek a napi gondjaid. Feszült vagy. Felhúzott a gyereked, férjed, anyukád... felbosszantott a főnököd, kiakasztott egy ügyfeled, de szükséged van néhány élelmiszerre, tehát igyekszel a lehető legyorsabban, legegyszerűbben ezeket beszerezni. Összetalálkozol az eladóval, a pénztárossal, akit már a nap során számtalan hozzád hasonló feszült, fursztrált vásárlóval hozta össze a sors. Ő is feszült. Nyomasztják az embertelen munkakörülmények, a kizsákmányoló főnök, és a hozzá hasonló idegbetegség határát súroló kollégák. Talán nem kell külön rávilágítanom arra, hogy iskolai fizikai kísérleteket meghazudtoló elektromos kisülések szikráznak a levegőben kettőtök között abban a pillanatban, amikor összetalálkoztok, és kontaktusba kerültök egymással. A dolog pikantériája pedig az, hogy csak tovább hergelitek egymást, magatokat, tovább gyűrűzik a feszültség bennetek, és végeláthatatlan következményeket, sőt mit több egészségügyi problémákat, pszichoszomatikus megbetegedéseket vontok magatok után.

Vajon miért esik nehezünkre egymásra mosolyogni? Miért esik nehezünkre egymás hibáit elnézni, tolerálni. Ugyanilyen példát hozhatok az utakról, amikor a vezetési morálról beszélünk. Miért kell rögtön ledudálni egymás fejét, ha épp bizonytalankodik, vagy esetleg elbambult a másik? Miért nem tudunk magunkból kiindulni, hogy bárkivel előfordulnak ilyen apróságok. Persze azt elvárjuk, hogy velünk szemben mindenki toleráns és megértő legyen, akkor nekünk ez miért jelent nehézséget? Miért olyan nehéz elfogadnunk azt, hogy a bankban, a pénztárgép mögött, a kávézóban, a hivatalokban, a volán mögött, sőt az utcán is emberek teszik a dolguka. Olyan emberek, akik éppen úgy hibázhatnak, mint mi. Épp úgy lehetnek problémáik és persze örömeik, akárcsak nekünk :)! EL-FO-GA-DÁS, na és persze kommunikáció :)! Ezek a varázsigék :)!
Pedig tényleg egyszerű! Pedig tényleg csak odafigyelésen és empátián múlik az, hogy boldogabbá varázsoljuk a mindennapjainkat. Párkapcsolatainkban, szülő-gyermek viszonylatban, és egyéb emberi kapcsolatainkban... Egyszerűen csak határozzuk el, hogy igyekszünk megérteni a másikat, igyekszünk átlátni, hogy mi zajlik benne. Ha nehezebb napja van, ne pakoljunk rá még egy lapáttal, hanem segítsünk a hátáról levenni a terhet...

Visszatérve a kis boltos példára. Van egy CBA a közelünkben, ahová valahányszor bemegyünk, egyszerűen döbbenetes állapotok uralkodnak. Tényleg olyan a légkör, mintha a vezetőség szándékosan idegbeteg eladókat válogatna munkaerőnek. Kézzel fogható a feszültség. Bunkók a vásárlókkal, és furkálódnak egymás között is. Tényleg döbbenetes. Viszont valahányszor bemegyek, a pénztárnál mindig jó nagyot köszönök kedvesen a fel sem pillantó pénztáros nőre. Megkérdezem hogy van, fáradt-e stb, és kedvesen, szeretetteljesen mosolygok rá. Hihetetlen, hogy a mosoly milyen csodákra képes. A hölgy vonásai kisimulnak. A korábbi feszültség nyomai egy pillanatra elillannak, és hálásan mosolyog vissza rám. Majd szép napot kívánok, ő viszont kívánja, és azzal a jó érzéssel a szívemben távozok, hogy valakinek okoztam néhány örömteli pillanatot a nap során.
És mi történik, amikor legközelebb megyek? Felismer, és már ő üdvözöl mosollyal! Ezek az élet apró örömei :)!
Ennyi. Ez nem ördöngősség. És oda-vissza pozitív energiák áramlanak a feszült negatívak helyett.

A tegnap pedig igazán szívbe markoló élményben volt részem. Be kellett ugranom a magyar közegészségügyi intézmények egyikébe. A soromra várakozva megpillantottam egy hölgyet, aki gyámoltalanul ücsörgött, és várta, hogy szólítsák. Behívták, majd néhány percen belül ki is jött. Ahogy elment mellettem, és elindult a lépcsőn lefelé, láttam, hogy könnyes szemeit törölgette. Összeszorult a szívem... Majd ahogy a lépcső aljához ért, hallottuk, hogy hangosan felzokogott. Egy pillanatig tétováztam, majd utána szaladtam. Kint az udvaron értem őt utol. Megkocogtattam a vállát, és megkérdeztem tőle: "Tudom, hogy nem szokás ilyet kérdezni, de segítséget jelentene Önnek, ha megölelgetném?" A hölgy döbbenten szipogva pislogott rám, majd fél pillanat múlva zokogva borult a nyakamba. Én szívből megölelgettem a számomra vadidegen asszonyt, és éreztem, hogy ontom felé a szeretetenergiákat. Majd kibukott a hölgyből, hogy úgy tűnik le kell mondania a férjéről. Beteg, és nincs magánál. Neki holnapra kell meghoznia egy döntést, hogy saját felelősségre hazaviszi, vagy örökre lemond róla. Szegénykém tőlem kérdezte meg, hogy én mit tennék a helyében, vajon hogy döntsön. Én nem tudtam neki tanácsot adni, hisz nem ismerem sem őt, sem a szitut, sem nem voltam tisztában a betegséggel. Javasoltam, hogy kérjen tanácsot a családjától, illetve hogy próbáljon a szívére illetve az ösztöneire hallgatni. Néhány pillanat alatt a síró, elkeseredett asszonyból egy megerősödött nő lett, aki hálás volt azért, amit tettem. Búcsúzóul azt mondta: "Látom, Magának van szíve. Az Isten áldja meg!" Amikor visszaértem a váróba, meghatottságomban én is elpityeredtem magam, de csodálatos érzések töltöttek el. Ennyi kell egymásnak. Törődés, odafigyelés és szív!

Ha látjuk, hogy szomorú mellettünk valaki, vígasztaljuk meg bátran. Elég, ha megsimogatod a hátát, hogy érezze a belőled sugárzó szeretetet. Nem baj, ha nem is ismerjük egymást, akkor is óriási ereje van! Próbáljátok csak ki! :)

"Szeressük egymást, Gyerekek!" :)

Csodákkal teli szép napokat kívánok! :)