Mintha kezdene állandósulni egy kiegyensúlyozott harmónia a lelkemben. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy semmi nem tud kibillenteni, de jó érzés, hogy egyre több a "napsütéses" órák száma :). Illetve még annál is több! :) Gyakorlatilag nagyon ritkák a mélyebb pillanatok, és akkor is villámgyors technikával tudok a felszínre úszni.
A hétvégén elvégeztem egy jobb agyféltekés rajzkurzust, aminek a harmadik napján ez a rajz született a saját kezem által.
A sikerélményt főként annak tudom be, hogy egész hétvégén rajzolás közben figyeltem a bennem zajló lelki folyamatokat (ez is része volt a kurzusnak). Másfél napig megdöbbentő nyugalmat és békét éreztem magamban, és teljesen a jelenbe süppedve élveztem ki, és teljesítettem ügyesen a feladatokat. A második nap végén aztán kaptunk egy látszólag egyszerű munkát. Az első néhány ceruza húzásnál még fennhangon állítottam, hogy ez milyen jó kis technikafejlesztő gyakorlat, hogy mennyire klassz, blablabla...
Ami igaz is volt, csakhogy rövidesen arra lettem figyelmes, hogy kezdenek feszült érzések feltódulni bennem. Nemigen tudtam mire vélni, de figyeltem... Olyan volt, mintha a fejemből kilépve érzékeltem volna a történéseket, és néztem volna végig, ahogy egyre frusztráltabbá válok a grafitceruzákkal rajzolt színskálák firkálása közben. (4 féle keménységű fekete ceruzával kellett egyenként 10 színárnyalatot létrehozni kb. 3x2 cm-es hasábokba...)
A lényeg a lényeg, hogy mindenkit megleptem kiborulásommal, de leginkább a tanár arcát volt szórakoztató látni, ahogy szegény megijedt a reakciómon. A 3. ceruzával már óriási krix-kraxokat rajzoltam a skála helyére, enyhe agresszióval, abszolút a határvonalakat és a tónusokat figyelmen kívül hagyva. Szó szerint mintha kicsapta volna nálam valami a biztosítékot. Természetesen önmagam számára is borzasztóan nevetésgesek voltak ezek az eluralkodott érzések, annál is inkább, mert nagyon fura volt, és halvány gőzöm sincs, hogy történt-e velem hasonló korábban. Ezt nevezem igazi önismereti kurzusnak ;). (Na meg a salsa óráinkat ;)!)
Majd következett a tetőpont, amikor is a tónus skálánkat a gyakorlatba ültetve fehér papírra kellett lerajzolni különböző formákra, ívekre hajtott fehér papírlapot... Ezt az akkori idegállapotomban villámgyorsan letudtam...
Hazafelé menet elgondolkodtam a történteken, hisz a rajzunkon és a rajzoláson keresztül az életünk elevenedik meg... Na és persze elindultak a felismerések... Megértettem sok mindent magammal kapcsolatban...
Az nem volt újdonság számomra, hogy a monotonitás tűrőképességem a zéróhoz konvergál, de azzal furcsa volt szembesülni, hogy bizonyos részletekbe miért nem vagyok képes elmerülni, más részletekbe meg nagyon is... Figyeltem magam, és felfedeztem a párhuzamokat az életemmel... Megértettem hol vannak bolokkok bennem, és azt is, hogy hogy tudom ezeket megszüntetni (legalábbis jó részét).
A tanáromnak is meséltem az érzéseimről, aztán másnap kaptunk két nagy feladatot, amiket csakis úgy tudtam jól megoldani, ha igazán elmélyedek. Nos, úgy érzem sikerült. A csajszi haja igazán alámerülős élményt szolgáltatott, és nekem kifejezetten tetszik, amit alkottam...
Boldog vagyok, hogy ismét visszataláltam a rajzoláshoz. Néhány évvel ezelőtt is imádtam, és most újra átéltem.
Alkossunk, rajzoljunk, írjunk, varrjunk, mozogjunk, táncoljunk vagy éppen fussunk, ha úgy hozza kedvünk... Szép az élet, élvezzünk ki minden percét a jelen pillanatokban megmártózva...
Utolsó kommentek